Meg tudjuk-e bocsátani a megbocsáthatatlant?
Meg lehet-e bocsátani a gyermekkori bántalmazást, elhanyagolást? Ha a társunk szerelmet hazudik, vagy a barátunk elárul? Amikor a hátunk mögött kinevetnek, vagy szemtől szemben megaláznak? Olyan helyzetek ezek, amelyek még a legegészségesebb lelkületű embert is térdre kényszerítik, sebet ejtenek, amely úgy tűnik, sosem fog begyógyulni…
Amikor megváltoztathatatlan események történnek, az egyetlen igazi fegyverünk, amely hosszú távon is békéhez és nyugalomhoz vezet: a megbocsátás.
Ez nem azt jelenti, hogy a másik csalárd vagy agresszív viselkedését elfogadom és „legalizálom”. Egyáltalán nem. A megbocsátás első lépése éppen az, hogy nem keresek mentséget a másik viselkedésére vagy a sajátomra. Mindenkinek van oka arra, hogyan cselekszik, de a másikkal szembeni ártalom elkövetése sosem fogadható el pusztán azért, mert őt is bántották valamikor régen. A felelősség mindenkor azt terheli, aki bántalmazó (érzelmi vagy fizikai) módon viselkedett. A felelősség „kiosztása” hát az első lépés. Ha nekem is van szerepem a történtekben, azt is tudomásul kell vennem – magyarázza Csukás Csaba tanácsadó szakpszichológus.
A második lépés elfogadni az érzéseket, amelyek emiatt a felszínre akarnak törni. Ha az düh vagy gyűlölet, ám legyen. Ha kétségbeesés, önsajnálat, megalázottság, fájdalom; hadd jöjjön. Mindaddig, amíg elnyomjuk a bennünk kitörni vágyó érzéseket, azok feszültség gyanánt a felszín alatt fortyognak, megmérgezve a mindennapokat, illetve az egészségünket. Természetesen ez sem azt jelenti, hogy az érzésekben fürödve szép lassan mártírrá válunk. Nem, hiszen ezzel csak saját magunk nagyítanánk fel a történtek következményeit. Az érzéseket tudatosítani érdemes, és elfogadható módon kiadni magunkból (elkerülve, hogy esetleg mást bántsunk, fenntartva egy ördögi kört).
Sokszor nehéz megtalálni az egyensúlyt önmagunkban, hogy mi tartozik az egészséges érzelemmegélésbe, és mi az önsajnáló és önsanyargató gondolati és érzelmi spirálba. Ha újra és újra végigfuttatjuk magunkban a történteket, előkerülnek az általánosítások és jellemhiba keresések, akkor nagy valószínűséggel már túlgondoljuk az eseményeket.
A harmadik lépés maga a megbocsátás. Ez alatt nem a másik feloldozását értem, mert az nem a mi dolgunk. Megbocsátáskor arra gondolok, hogy elérem azt az állapotot, amikor már nem vagyok dühös a másikra. És nem azért, mert felejteni akarok, hanem azért, mert megérdemlem a belső békességet.
Közhely, hogy a harag rossz tanácsadó, de nagyon is igaz. Főleg azért, mert ha haragszom, az elmém újra és újra megoldandó problémaként fogja kezelni a történteket, és a legváratlanabb pillanatokban fogja előhozni azokat. De ha képes vagyok a haragot elengedni, megbocsátani, az események idővel bele tudnak illeszkedni az élettörténetünk folyamába, és tovább tudok lépni. Mindaddig, amíg haragszunk, dühösek vagyunk, a múltat folyamatosan berángatjuk a jelenbe, illetve rossz esetben az események hatására szorongás vagy túlzó óvatosság jelentkezik, és egy előrevetített, negatív kimenetelű jövőt is berántunk a mába, nem találunk megnyugvást.
Ha folyton összekeverjük a múltat, a jelent és a jövőt, épp a pillanat öröme fog elveszni, és ezzel együtt az újrakezdés vagy továbblépés lehetősége.
A megbocsátás folyamatában történt elakadás épp oly veszélyes önmagunkra, mint amikor egy gyász folyamatban akadunk meg. Ha egyedül nem vagyunk képesek továbblépni, érdemes segítséget keresnünk.
Forrás:pszichologuskereso
Hozzászólás zárolva.