Mire vágyik a férfi, mire a nő? És ki legyen az irányító?
A társadalmi sztereotípiák szerint a férfi az aktív, kezdeményező fél, a nő a passzív, akinek a feladata a türelmes várakozás. Kivárni a férfi lépését, jelzését, fellépését, cselekvését, döntését, megérkezését, hazaérkezését, sosem tudva ezek pontos idejét.
Ha nem passzív a nő, talán hibát követhet el a férfival szemben. Ha mégis, akár önmagát adja fel. Ha a nő a saját szándéka szerint cselekszik, nem várva senkire, gyakran megvádolják, hogy ő akarja hordani a nadrágot. Ha elfogadja a passzív szerepet, talán sosem élheti a saját életét. Közben az életkörülmények sokat változtak, a férfi és a nő munkájára legtöbbször már egyformán szükség van, hogy a család talpon maradjon. Tehát a munkából kiveszi a részét, de az irányításból ne vegye?
Valójában kevés férfi kívánja meg manapság a klasszikus passzivitást a társától. Az uraknak nagy szükségük van a hölgyek bátorítására, támogatására, aktivitására, ötleteire. Általában nem alárendelődést szeretnének az erősebb nem tagjai, hanem elismerést, tiszteletet, szerelmet-szeretetet, és hogy boldognak láthassák a partnerüket.
A legutóbbi dolog éri számukra a legtöbbet: a tenyerükön akarják hordani a nőt, de sokszor az okozza a problémát, hogy nem tudják ennek módját. (Mert a nők azt akarják, hogy a férfiak szavak nélkül is tudják, hogy mit szeretnének. Egyébként az esetek többségében lényegében ugyanazt, amit a férfi: elismerést, tiszteletet, szerelmet-szeretetet.) Ha a nő képes kitalálni a párja gondolatát, akkor ebben is viszonzást várnak a legényektől. Pláne, hogy a társadalom ráadásul még a kezdeményezéstől is megfosztaná őket!
Nehéz megtalálni az egyensúlyt: cselekedni a szívünk szerint, nem háttérbe helyezni magunkat, nem feloldódni a család szentélyén. Ha ez időnként sikerül, akkor emiatt gyakran érkezik a lelkiismeret-furdalás, így kapunk még egy feladatot: levetni ezt. Az anyaság eleve nagy áldozatot kíván, korábbi életünknek nyoma sem marad, évek múlnak el, mire újra szakmaiságról beszélhetünk, akkor pedig rádöbbenünk arra, hogy vészesen lemaradtunk.
Ezzel elérkeztünk a következő harcunkhoz: hátrányunkat behozni, hogy ismét naprakészek legyünk a hivatásunkban. Ez rettenetesen nehéz, különösképpen, ha a Világszép Nádszál kisasszony és A kis hableány meséin nő fel az ember. Aktuálisan jobb választás, ha inkább Az okos lány, és a Kistérdszéli Katica történeteit olvassuk a leánygyermekeinknek, melyekben a főszereplők feladata nem a várakozás, hanem az eszes cselekvés.
A nő sorsa az lesz, amit választ magának. Minden ember a saját boldogságáért felelős, ez senki másra nem átruházható. Előfordul, hogy nem látunk kiutat, hogy egyetlen megoldást látunk csak a következő lépésre. Pedig egy árnyalatnyi változtatás is már elégedetté tehet minket, és akkor már nem kényszerpályát érzünk a lábunk alatt. Érdemes tehát erőfeszítést tennünk, és kezünkbe venni a sorsunkat! (Forrás: pszichologuskereso)
Hozzászólás zárolva.