Aki a hullámok hátán is táncol – Majoros Balázs

Talán épp ez a csalódás, majd siker adott erőt a továbbiakhoz.10 éves koromban kellett eldöntenem, hogy napi minimum tíz órát a balettre fordítok. Nem focizni járok, nem a barátaimmal lógok, hanem a balett-teremben gyakorlok. Az első csalódás miatt én rögtön az elejétől kezdve nagyon komolyan vettem ezt az egészet, mert féltem, hogy nem fogok tudni megfelelni ott az elvárásoknak, és esetleg kikerülök.

A tudáson kívül rengeteg segítséget kaptam a főiskolán a mestereimtől, a tanáraimtól. Több kurzuson, versenyen is részt vehettem külföldön. Új stílusokkal, módszerekkel ismerkedtem meg, így könnyebb volt megőrizni a motivációt. Mert a balett olyan, mint a versenysport. Minden nap egy kicsivel jobban kell teljesíteni. Sokan belefáradtak, feladták. Az egykori osztályomból a fiúk közül rajtam kívül már csak egy táncol.

Mi történt a főiskola elvégzése után, hogy indult a karriered?

Nagyon szerencsés voltam, mert egyből a főiskola után szerződésajánlatot kaptam a Magyar Nemzeti Balettől. Elfogadtam és azóta is ennek a társulatnak a tagja vagyok.

A szerencsén kívül azért gyanítom, tehetség is kellett ehhez. Hányan kaptak rajtad kívül ilyen ajánlatot?

 Ketten.

A családod is megbékélt azóta a döntéseddel?

Édesapám azóta az egyik legnagyobb rajongóm, rendszeresen jár az előadásaimra. Volt olyan, hogy arra mentem haza, hogy a színházi felvételeimet nézi. Igazából annyi történt, hogy megismerte ezt a világot, ezt a művészeti ágat. Mert szerintem az emberek nagy része nem ismeri a balettet. Ezért számos előítélet és sztereotípia él a fejekben a balettel kapcsolatban.

2010 óta vagy tagja a Magyar Nemzeti Balettnek. Az egész eddig pályafutásod ehhez a társulathoz köt. Nem akartad magad máshol is kipróbálni?

Volt, hogy megfordult a fejemben. Mint minden szakmában, nálunk is vannak mélypontok, nehéz időszakok. Olyankor az ember elgondolkozik, hogy mi lenne, ha nem itt lenne, mi lenne, ha máshogy lenne. De úgy hozta az élet, hogy még mindig itt vagyok. Úgy érzem, hogy ennek így kellett, így kell lennie.

A számtalan főszerepen kívül a táncszakma a tehetségedet, a hűségedet idén egy rangos díjjal jutalmazta. Te lettél az évad legjobb táncosa. Meglepett ez a díj?

Abszolút! Nem számítottam rá. Hatalmas megtiszteltetés. Ez a Magyar Táncművészek Szövetségének díja. A különböző színházak vezetői tesznek javaslatokat, remek táncosok közül választottak végül engem. Az előző évad teljesítményét értékelték, hiszen tavaly, a Covid miatt alig volt néhány előadásunk. Ez nagy fájdalom is volt nekem, mert azt a többlet energiát, örömet, amit a díj adott, nem tudtam a színpadon átadni a közönségnek.

Ha már említetted a Covid -dőszakot, Te hogyan tudtad a bezártság idején formában tartani magad?

A színház szervezett nekünk online balett órákat. Szorgalmasan gyakoroltam, bár a lakásban nem a legegyszerűbb balettozni. Az egyik lendítésnél a polcról rúgtam le egy könyvet, a piruettnél az éjjeliszekrénybe vertem be a térdemet. Nem volt a legideálisabb, de jobb, mint a semmi. Ezen kívül összeállítottam magamnak egy gyakorlatsort, ami a testemnek, a fizikumomnak a legmegfelelőbb, és szűk helyen is meg lehet csinálni.

Az új évadban volt már előadásod?

Sajnos nem. Tavasszal ért egy baleset, még nem tudok táncolni…

Rosszul ugrottál a nappaliban?

Prózaibb dolog történt. Megcsúsztam a lépcsőn és elszakadt egy szalag a bokámban. De már javulok. A mai gyógytornán óriási lépést tettünk előre, gumiszalagra függesztve, trambulinon tudtam ugrásokat csinálni. A teljes gyógyulásig még hosszú az út, de haladunk. Egy-két hónap múlva már szeretnék színpadon táncolni!

Az elszántságod, látom, mit sem kopott az évek alatt! A színpadon miben vagy szerinted a legjobb?

Talán az ugrásokban, ugrani nagyon szeretek, és nagyon jó trükköket tudok csinálni. És úgy gondolom, hogy az előadásmód az, ami az igazi erősségem. Ezt tartom a legfontosabbnak ebben a műfajban. Mert ugráló embereket a cirkuszban is lehet látni, ahhoz nem feltétlenül kell kiöltözni az Operaházba vagy az Erkel Színházba. Nekünk többet kell adnunk, mint puszta fizikalitást: érzelmeket.

Jó, hogy említed az érzelmeket! Néhány hónapja egy előadás végén a zsúfolt nézőtér és a társulat előtt kérted meg a szerelmed kezét. Miért a nagy nyilvánosság előtt?

 A színházban ismerkedtünk meg, a színház hozott minket össze. A színházban éljük a mindennapjainkat. Mindketten borzasztóan szeretjük azt, amit csinálunk. Úgy gondoltam, hogy az életünknek ezt a fontos eseményét is kapcsoljuk össze az élménnyel, amit mi a színháztól kapunk. A Laurencia előadás egy esküvői jelenettel ér véget. A két főszerepet táncoltuk a kedvesemmel Balaban Cristinával. Ez volt a tökéletes pillanat.

Térjünk vissza a vitorlázáshoz. A Covid alatt több időd volt a vízen lenni?

Szerintem minden táncosnak és minden színházi embernek ez egy óriási válság volt. A megszokott alkotási folyamatból egyszer csak kiszakadtunk, minden érzelem, minden emóció, amit mi általában a színpadon tudunk kiadni magunkból, belénk szorult. Sokakat ez nagyon megviselt, köztük engem is. De nekem óriási segítség volt az, hogy így a másik szerelmemnek tudtam egy kicsit hódolni, és el tudtam terelni a gondolataimat a színpad hiányáról.

Mi lesz a vitorlázással, ha a színházi életed visszatér a normál kerékvágásba?  

Ez nehéz dolog, évek óta párhuzamosan zajlik a kettő. Nyilván a vitorlázást igazítom a színházhoz. Volt már olyan, hogy reggel beültem a kocsiba, lejöttem a Balatonra, este visszamentem, mert próbálnom kellett. De egy pár órát kint tudtam csúszkálni a vízen. Talán négy-öt éve vettem meg az első kis hajómat. Életem egyik legjobb döntése volt. Ha már nem tudok táncolni, akkor csak vitorlázni fogok.