Éremesővel zártak a magyar paralimpikon vívók Tokióban

A napokban tért vissza Tokióból a magyar paralimpikon vívó válogatott, és nem is üres kézzel. A termés három érem, nem akármilyen teljesítmény. A csapat felkészítéséért felelős szakágvezető, Erdei Péter kardmester úgy látja, hogy bár az egész olimpiai felkészülésre rányomta a bélyegét a pandémia, mind a sportolók, mind pedig az edzők nagyon fegyelmezetten dolgozták végig az elmúlt egy, másfél évet. Mint mondta, nagyon hiányoztak a világversenyek, ahol is szembesülni tudtak volna a vívók az ellenfél aktuális tudásával, az esetleges új elemekkel, ennek hiányában azonban gyakorlatilag  mindenki sötétben tapogatózott. A beszélgetés során szó került még a parasportolók javadalmazásáról, arról, hogy a versenyzők miként is küzdöttek meg az úgynevezett „kína-szindrómával”, és arról, hogy a paralimpia után mennyi pihenést engedhetnek meg maguknak a sportolók, mikor indul újra a munka; sarkunkba a 2024-es párizsi olimpia, lazsálni már nem igen lehet.

Egyéniben egy arany, és egy ezüst, csapatban pedig egy bronz. Mit szól az idei eredményekhez? 

A Tokióba kiutazó magyar csapat kiválóan teljesített, amit nem csak az érmet eredményező, de a további értékes helyezések is bizonyítanak. A felkészülést ugyan alapvetően befolyásolta a világjárvány, ennek ellenére az elmúlt, járványhullámokkal és lezárásokkal tarkított időszakban minden rendben zajlott, a sportolók fegyelmezettsége példaértékű volt.

Ami talán a legnagyobb gondot okozta, mind a sportolóknak, mind pedig az őket felkészítő edzőknek, az a világkupa versenyek elmaradása volt az elmúlt egy, másfél évben. Ezek hiányában nem lehetett felmérni, hol tarthat az ellenfél, milyen új elemekkel gazdagodott esetleg a repertoárja, márpedig a legutolsó világbajnokságot két és fél éve rendezték meg Dél-Koreában.

Ez a két és fél évnyi kiesés milyen plusz feladatokat hozott, egyáltalán mivel lehetett pótolni az ellenfelek aktuális felkészültségének az ismeretét?

Bár semmi sem pótolja az élő játékot, és annak látványát, voltak azért lehetőségeink arra, hogy megismerjük az ellenfél játékát. Korábbi versenyekről rendelkezésekre állnak videó felvételek, ezeket kielemezhetjük, ennek azonban sajnos egyértelmű hátulütője, hogy nem most készültek; ilyen értelemben az ellenfél aktuális képességeivel kapcsolatban mindenki a sötétben tapogatózott, nem csak mi, de az ellenünk kiállók is. Talán annyi könnyebbség volt ebben, hogy mindez kölcsönös volt. Mi nem tudtunk róluk sok mindent, de ők se rólunk. És, hogy érzékeltessem a hiány mértékét, évente 8-10 olyan világverseny van, ami most kimaradt, azaz ennyi alkalommal nem szembesülhettünk az ellenféllel, és annak aktuális képességeivel. Köszönhetően a magyar mesterek felkészültségének, a problémákon a hazai para-válogatott úrrá tudott lenni.

Milyen többlet pszichés teherrel kellet a magyar versenyzőknek az olimpián megküzdeniük?

Az egyiket nevezhetjük talán „kínai-szindrómának”; tudvalevő, hogy a kínaiaké a világ legerősebb vívócsapat, a magyarokban pedig van egy olyan, irracionálisnak is nevezhető félelem, ha az olimpián a mérkőzések során kikapnak akár csak egyszer is a kínai ellenféltől, akkor már oda az olimpiai helyezés. Ezt azonban az élet most alaposan megcáfolta, Veres Amarilla aranyérme a legjobb ellenpélda a kínaiak verhetetlenségére.