Peller Mariann: „Az angyalok nem mesefigurák, itt vannak velünk”

• Ebben segít téged a spiritualitás?

• Egyértelműen. Mindenben segít.

• Mikor, vagy miből ismerted fel, hogy ez a te utad?

• Nem egyszeri felismerés volt. Több olyan történés volt az életemben, ami erre lökött engem. Kislányként elkezdett érdekelni a vallás. Én kértem, hogy járhassak hittanra, mert érdekesnek találtam a bibliai történeteket. Pár évvel később volt egy pajzsmirigy műtétem, aminél valahogy jött egy érzés, hogy nem lesz semmi baj, ezt a göböt én teremtettem magamnak, és ha kiveszik, a betegségnek vége – és így is lett. Aztán huszonkét éves koromban találkoztam egy angyalokkal kommunikáló nővel és ez volt a legfontosabb lépcsőfok, mert ekkor csodálkoztam rá arra, hogy az angyalok nem mesefigurák, hanem itt vannak velünk, és ha megkérjük őket, akkor segítenek nekünk. Egyszerűen kinyílt számomra egy új világ. Ezt követően már tudatosan végeztem el azokat a tanfolyamokat, amelyekkel nemcsak a tudásom, de én magam is több lettem.

• Ezzel a tudással mindenre van megoldásod?

• Á, dehogy! Még egy gurunak sincs mindenre megoldása. Aki földi emberként éli az életét, az nem tudja kikapcsolni az egóját, és bizonyos helyzetekben egyébként szükség is van rá, mert nem érnénk oda időben a munkahelyünkre, nem végeznénk el a dolgunkat, sőt az egó lehet életmentő is egy veszélyhelyzetben. De sokszor elvakít és átveszi a hatalmat fölöttünk. Ilyenkor nagyon káros. Mindaz, amit eddig magamévá tettem, az erősít engem. Jobban megismertem magam, aminek egyenes következménye, hogy jobban is tudom irányítani az életemet, a reakcióimat. De az önismeret legalább ennyit ad a másik oldalon is, mert abban mélyen hiszek, hogy minden mindennel és mindenki mindenkivel össze van kötve. Tehát, ha én ártok – és egy letámadás az akkor is bántó, ha igazam van -, akkor az visszaüt rám. Tudod, a sokat emlegetett karma. Tehát ez egy állandó tanulási folyamat, egy folytonos fejlődés, ami újabb és újabb feladatokkal épít engem.

• Nem érzed azt néha, hogy köszönöm, nem kérek több feladatot? Bevallom, engem meg tud őrjíteni, hogy amikor nagy kulimász van az életemben, mások azzal próbálják elütni: ne bánd, ebből is tanulsz!

• Néha? Mindig! Ez teljesen normális! És tudod, miért? Mert ezt csak akkor vagyunk képesek felfogni, amikor túl vagyunk az adott dolgon. Ugyanis sajnos az a rossz hírem van, hogy ez a mondat igaz. De amikor benne vagyunk valami rossz helyzetben, akkor nem tanulni akarunk, meg épülni és fejlődni, hanem magunk mögött tudni az egészet. Ez ösztönös és természetes. Amíg te lefelé mész az örvényben nem érdekel, mit profitálsz majd belőle, csak az érdekel, legyen vége! Nem akarod, hogy fájjon! Pedig fájnia kell. Meg kell ezt is élnünk. Mert nem azért vagyunk ezen a Földön, hogy baromi jól érezzük magunkat. Az csak pillanatokra adatik meg, hogy azt érezd: mégis van értelme ennek az egész életnek nevezett dolognak. Olyan ez, mint egy jutalomfalat. Viszont, ha nagyon szenvedsz, mindig jusson eszedbe, hogy ezt te vállaltad.

• Nem szeretnélek megbántani, de ez a másik, amivel engem ki lehet kergetni a világból, hogy minden rosszra én szerződtem. Én válogattam ki életem szereplőit, én intéztem magamnak mindent, amit elszenvedek. Pedig szerintem senki sem önmaga ellensége.

• Hát persze. De a tanulás az nem egy negatív előjelű dolog. Az én hitem szerint – és itt hangsúlyos, hogy ez az én világlátásom – ez úgy van, hogy mielőtt leszülettem, leültem a vezetőimmel és megbeszélem velük, ki mikor és miért érkezik az életembe. Mit fog hozni és vinni és ezek által én majd hogyan fejlődöm.

• És amikor meghal egy pár hónapos baba? Amikor valaki elveszíti az otthonát? Ki ír alá egy ilyen ’szerződést’?

• Az anyuka, apuka is ’aláírta’, sőt a baba is, hogy ő most ezt fogja tanítani. Az elengedést. Egyébként ez a legnehezebb. Ha mindenki mindent el tudna engedni, sokkal boldogabb lenne a világ.

• A koronvírus-járvánnyal mi a helyzet? Ez az emberiség közös vállalása?

Nagyon messziről kellene kezdenem, de egy biztos: egy időszámítás véget ért és kezdődik egy új. Az emberiség az utolsó percben van ahhoz, hogy átalakítsa a hozzáállását. Hogy ne a pénz legyen az isten. Hogy tisztelje a Földet. Hogy felfogja, minden cselekedetnek következménye van. Hogy nem szabad egymást bántani. Ha ezt mindenki belátná, jöhetne egy új aranykor, de szerintem ez sajnos nem lesz… Illetve ha mégis, addig még nagyon sokat kell tanulnunk. Csak ismételni tudom magam: az élet tanulás. Feladatok sokasága és az ebből való okulás.

• Akkor lényegében mindegy, mit csinálok, meg van írva az életem és semerre se törhetek ki belőle?

• Egyfelől igaz, hogy nincsenek véletlenek, azonban tiéd a szabad akarat. Mert azt viszont már te döntöd el, hogy milyen mélységig mászol bele, hogy a különböző variánsokból melyiket választod.  És ezek azok, amik tanítanak téged, de ezt már csak visszanézve tudod értékelni, az adott szituációban a megoldást keressük, és sokszor a legkönnyebb ellenállás felé megyünk, ám akkor nem végeztük el a feladatot, ezért megkapjuk újra. És akkor nézünk az égre, hogy miért?

• Nézünk bizony! És miért?

• Ez az a bizonyos karma. Te most nyilván egy kedves, becsületes, jó ember vagy, és nem érted, miért jön a rengeteg rossz. Sokan érzik ezt. Erre pedig az a válaszom, hogy alighanem előző életedben követtél ez olyan dolgokat, amikért most kell vállalnod a felelősséget.

• De ez nem fair! Mert arra ugye nem emlékszem, plusz az ottani gaztetteimet nem hozom helyre a jelenkori bűnhődésemmel. Miért nem lehet ott korrigálni?

• Vagy, mert nem derült ki, vagy nem vállaltad a felelősséget. De nem is így kell nézned! Ne vezeklésnek, vagy büntetésnek fogd fel, hanem tanulásnak. Ez a cél! Tanulni jöttünk. Megnézzük az érem másik oldalát.