Segítség, átváltoztattak!
Nincs olyan nő, aki kislány korában ne szeretett volna legalább egyszer valamelyik szépséges királykisasszony, tündérkirálynő vagy éppen Hamupipőke bőrébe és vele együtt a ruhájába bújni. Később, hétköznapi felnőtt nőként pedig arra vágyni, hogy a tükröm-tükröm legalább egyszer azt mondja, amit hallani szeretne. Az enyém megmondta. Nem kellett hozzá se varázspálca, se jó tündér, csupán egy profi csapat, no meg némi pénz. Ezután már azt csináltak belőlem, amit akartak. Átváltoztattak.
Eljött a nap, amikor a fél szekrényt bepakoltam a piros bőröndömbe, ám mégsem utaztam el. Ott álltam a teremben, a kifeszített fehér lepedővel takart asztal mellett, és szórtam kifelé a nemrég még gondosan vasalt és hajtogatott kollekciót. Akkor csodálkoztam rá, és magamra, hogy életem derekától már kicsit arrébb, a színskálán még mindig csak a piros-fekete-szürke trikolórban létezem.
Kétszettes lesz a menet, közölték, én pedig örültem, hogy végre nyilvánossá tehetem a jin és a jang oldalamat is az egy szoknya, egy nadrágban. Magamra ruháztam a kiválasztottakat, s mire felocsúdtam, már a fülem mellett sistergett a forró hajvasaló. Éreztem a mozdulatokból, hogy a befelé szokott tincsek irányt változtatnak, és kifelé lódulnak. Nem nyafogtam, de már késő is lett volna. Még a tükörbe sem nézhettem, úgy pattantam az asztal tetejére, a púderes kezek közé. Lehunytam, felnéztem, megnyaltam, és nem pislogtam. Így aztán gyorsan „kikészítettek”… Én pedig hálából a pergőnyelvű fotóst, akinek minden utasítását ellenkezően hajtottam végre, hiába kattogott profin körülöttem.
Hamupipőkének bezzeg mennyivel könnyebben ment a varázslat, jutott eszembe, miközben csípőt toltam, mellet nyomtam, hasat húztam, félre léptem, szemöldököt vontam és tanulságot, miszerint: „A belső mosolyt láthatóvá kell tenni, hogy megszépítse a külsőt…”
Na, köszönöm, csodálkoztam rá aztán nyersen a még nyersebb képekre, melyek a felismerhetetlenségig engem tükröztek vissza. Magamnak is meglepetés voltam, hát még a támogatóknak és a szurkolóimnak. (Az ellenségeimről nem is beszélve.)
Utólag se kértem a „fotósopot” , maradtam a magam natúr valóságában. Azért mégis tanulságos volt a tiszavirág-életű átvarázsolós akció, (mint egy „lafonten”-mesében), miszerint meg kell tanulnom az arcfestést, a tincssütést és a mosolygást. Csak ezen múlik minden.
No meg az egyensúlyon. A lelkin.
Hozzászólás zárolva.