„50 év körüli pedagógus, diplomáját visszaadná…”

„50 év körüli pedagógus diplomáját visszaadná…”

Így kezdődhetne egy képzeletbeli apró hirdetés, ha a felkínált papírra, egyáltalán lenne kereslet.

„Már gyerekkorom óta erre készültem, – magyarázza egyik állástalan pedagógus ismerősöm. Még a játékaim is a megcélzott pályáról szóltak. Tollbamondásokat írattam barátnőimmel, számoltunk, házi feladatokat javítottunk és én, ha akarták, ha nem, állandóan feleltettem. Mindenkinek saját ellenőrzőt készítettem, amelybe szorgalmasan véstem a zöld és piros pontokat, csillagokat és a jól megérdemelt jegyeket.

Konok elhatározásomat csak megerősítették azok a tanítóim, majd tanáraim, akikre őszinte tisztelettel néztem fel sokrétű tudásuk és emberségük miatt. De a rossz példa is tanulság volt, és éles kritikával meg is jegyeztem, amikor igazságtalan pofonok értek: „Na, ilyet én sosem teszek majd…”

Senki sem gátolt és senki sem akart lebeszélni erről a pályáról, melynek akkoriban még hatalmas presztizse és társadalmi elismertsége is volt. Bár akkor még maximális pontszámmal se volt egyszerű bekerülni a főiskolára…

A felvételin azonban olyan meggyőződéssel állítottam alkalmasságomat, hogy már lelkesen csillogó szememből is tudták, valóban odatartozom.

Elhivatottság és egy kis őrület is kellett ahhoz, hogy a sikerélmények mellett, a kudarcokat is elviselve- a pályán maradhassak.

És persze a lurkók szeretete. Aki között ezelőtt 20-25 évvel is akadtak nehezen nevelhetők, renitensek,- de szülői közreműködéssel minden megoldható volt. Mert akkor még a tanító szava szent volt. Hittek hozzáértésében, szakértelmében, és tudták, hogy a még akkor pályakezdőre is nyugodtan rábízhatják gyereküket. Még ma is látogatnak régi tanítványok, vagy felismerve az utcán mosolyogva nosztalgiázunk együtt töltött időkről.

Aztán ahogy a világ változott az évek során, úgy lett sokkal zaklatottabb, idegesebb és kezelhetetlenebb nem csak a gyerek, hanem annak családja, és időnként a pedagógus is a saját hasonló problémáival. Mindenféle rendszerek, mindenféle őrült és átgondolatlan ötletekkel, gyors „átállást” és szakmai képzéseket, végeláthatatlan és gyakran értelmetlen adminisztrációs terheket róttak a pedagógusra. A gyerek ettől nem lett okosabb, sőt a hatalmas teljesítménykényszertől frusztráltabb, agresszív vagy gyakran depressziós lett. A család meg időnként csonka, a szülő munkanélküli, az apa iszákos, az anya tehetetlen az egyre a kilátástalanabb helyzetben. Az iskolára, így szép lassan a gyerek nevelése is áthárult. A szülők pedig egyértelmű természetességgel nyugtázták mindezt.