A fertőző elegancia
Mondok valamit az eleganciáról, amely fertőz. Finom kis epidémia ez. Megemeli a közönségest, a vacakot, a talmit vagy csak úgy a hétköznapit. A minap volt szerencsém koncerten hallgatni Mahler VI. szimfóniáját. Ehhez tényleg szerencse kell, ugyanis ritkán játsszák.
Még egy ütős meglepetése van e műnek. A felső sor közepén helyet foglaló, magas karcsú úr, aki egyébként a cintányérokat kezelte, egyszer csak lehajolt és felemelt valamit, amiből egyelőre mindössze a majd másfél méteres fanyél látszott. A letámasztott valami a füléig ért. Aztán a helyhez és a körülményekhez képest meglepő lendülettel megragadta a nyelet, amelynek a végén egy hatalmas fahenger volt – voltaképpen egy irdatlan kalapács -. Gyönyörű, atlétikus mozdulattal, kirobbanó erővel lesújtott. Egyszer. Kiegyenesedett, mozdulatlanul állt, amíg kifogástalan frakkja helyre nem csúszott, eltüntette hangszerét és leült. Elegáns volt. Mint a zenekar, mint a dirigens Fischer Iván, mint az új terem, mint a közönség. A jó munka mindig elegáns, pláne, ha az alkotó pl. Mahler.
Faragó Judit
Hozzászólás zárolva.