A jó animátor nem csinál semmit?! – Böbe a Garda-tónál 2. rész

A tavaszi négy napos tréningen az volt az első mondat, ami elhangzott a főnök szájából: „A jó animátor nem csinál semmit”. Már olyan értelemben, hogy mindent úgy szervez, hogy a vendégek aktívak legyenek, például egy sportmérkőzésen csak annyi legyen a dolga, hogy időnként megfújja a sípot, a mini klubban a foglalkozás végi rendrakást is programként tüntesse fel a gyerekek előtt, és így tovább. Szóval a jó animátor nem csinál semmit, de ezt a „semmittevést” irdatlan fárasztó megszervezni.

Minden komplikáció reggel kezdődik, amikor fél nyolckor (nyáron, a héten hatszor!) csörög az óra. Mivel valamikor élni is kell, ezért a napok általában hajnali kettőig tartanak, így a fél nyolcas csörgés dallam a pokol hetedik bugyrából. Kilenckor már a recepció mikrofonja előtt toporog az animátor sereg, hogy a gondosan fejben tartott napi programot lehadarja németül, angolul, hollandul, olaszul, dánul – mindezt keretbe foglalja a „Húréj, húréj, icz a háli-hálidéj” világklasszis nyaraltató sláger. A soron következő projekt a nemzetközi óvoda, azaz a mini klub: figyelmesen hallgatom a dán kissrác elmélkedését – talán az időjárásról, de az is lehet, hogy a Pokemon kártyákról – amiből egy szót sem értek, de ő mondja, mondja, én meg szorgosan bólogatok és váltogatom a yes, no, si szavakat, hogy valahogy mégiscsak részt vegyek a társalgásban. Mintha Kosztolányi bolgár kalauzával festegetnék napi 3 órában… Aztán egyik oldalról belémcsimpaszkodik egy olasz kislány (kb. a térdemig ér, így ha mondani akar valamit bokafogás pózba vágom magam, hogy halljam), másik oldalról egy holland kisfiú, és egyszerre beszélnek, fecsegnek, csacsognak, hisztiznek, nincs kegyelem!

Aztán egy másik kissrác hirtelen megvilágosodik: rájön, hogy a tempera milyen nagyszerű fegyver, ha vastagon bemázolja vele a kezét, és elkezd fröcskölni vele a szélrózsa minden irányába…eddig volt egy fehér nadrágom. Aztán hogy valami jót is kapjak a pöttyök mellé, egy 5 éves forma kislány odaállít elém egy merész, már-már avantgárd, nonfiguratív rajzzal, amiről kiderül, hogy nekem csinálta, és mellékesen egy házat ábrázol. Ez így megy egy órán keresztül, aztán sportolunk: a mini klub ponyva alatt bozsogó törpe had kipörög egy nagy füves placcra, és teniszezik, röplabdázik, focizik – pontosabban próbál teniszezni, röplabdázni, focizni, de annyira kicsik, hogy alig bírják el az ütőt, a labda erősebb, mint a lábuk, satöbbi.