A világ nem fog visszamosolyogni rád, az hétszentség
A póker arcok közül úgy virít ki a mosoly vagy a nevetés, mint egy szürke alapra festett nagy piros folt.Van az a közhely, hogy „ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog rád”. Szörnyű mondat, végtelenül nyálas megfogalmazása ez egy amúgy abszolút létező jelenségnek.
Merthogy a világ nem fog visszamosolyogni rád, az hétszentség, maximum a 4-6-oson veled szemben ülő nő, vagy a postán a veled párhuzamos sorban álló fickó, aki látja, hogy magadban bazsalyogsz. És akkor sem rád mosolyog, hanem rajtad.
Azon, hogy elszórakoztatod magad, amíg a többiek egymás veséjébe könyökölve törik az utat egy 100 forintos bélyegért. Vagy azon, hogy a szegedi vonaton döcögve néha hangosan felkuncogsz a könyveden.
Szerintem egészen máshogy hat az emberekre, ha direkt mosolyognak rájuk, mintha csak külső szemlélőként látják, hogy valaki jól érzi magát. A direktbe vigyorgás körül-belül annyira dobja fel a másikat, mint egy udvarias köszönés – azaz semennyire. Szimpátiát vált ki, nem jókedvet.
Ritkán látni Budapesten magukban mosolygó arcokat, úgyhogy ha egyszer-egyszer feltűnik egy, kivirít a tömegből. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ennyire ritka lenne nálunk a jókedv. Inkább arra tudok gondolni, hogy ráfagy az arcokra egy joker kifejezés, amit az ember, ha jó, ha rossz kedve van, visel.
Hihetetlenül feldob, ha látok egy-egy kivételt. Nem tartom bárgyúnak, hibbantnak vagy furcsának azt, aki magában nevet – mert bár nem tudom, hogy miért van jó kedve, de átragasztja rám is. Ilyen formán őszintén tudok örülni egy számomra vadidegen ember előttem ismeretlen örömének.
Ha másért nem, hát azért, mert kirikít az emberáradatból azzal, hogy felvállalja a hangulatát. Vagy mert kuncogása arra enged következtetni, hogy van humora, ami az egyik létező legvonzóbb emberi tulajdonság. Ennek fényében a közhelyt átfogalmazhatjuk úgy, hogy "ha mosolyogsz, a világ elmosolyodik rajtad".
Hozzászólás zárolva.