Amikor már a gyermeked is szeretni tud…

Szeretnek, mert anyám gyereke vagyok. Szeretnek, mert védtelen vagyok. Szeretnek, mert szép vagyok, kedves vagyok. Szeretnek, mert anyámnak szüksége van rám.

Általánosabb formulával kifejezve: azért szeretnek, ami vagyok, vagy talán pontosabban: szeretnek, mert vagyok.

Hogy anyám szeret, ez passzív élmény. Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek – az anyai szeretet feltétlen.

Mindössze az a teendőm, hogy legyek – hogy az ő gyereke legyek. Az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni.

De van az anyai szeretet feltétlenségének egy negatív oldala is. Nemcsak nem kell kiérdemelni – nem is lehet megszerezni, kicsikarni, irányítani.

Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége – és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.

Abban egyetértek, hogy a szeretet tárgya (a gyermek) nem képes szeretetet „kicsikarni” a szeretet alanyából (az anyából), de a szeretet alanya (az anya) igenis képes lehet szeretni gyermekét akkor is, ha korábban nem szerette, vagy „nehéz volt” szeretnie. Persze ehhez „magába tekintésre”, alázatra, s a „gondolkodás által serkentett érzelmi befolyásra” van szükség. Ezt kell magában elvégezze az anya, ha nem szereti gyermekét.

Alapvetően igaz az, hogy valóban tragédia, ha egy anya nem szereti a gyermekét, s valóban ezt nem tudja kicsikarni belőle a gyermek; én csak azt tagadom, hogy ebbe bele kell törődjön.

Mivel a szeretet művészet, s a művészet fáradságos munka eredménye, egyetlen gyermekét nem szerető anya sem törődhet bele állapotába.

A legtöbb gyerek számára nyolc és fél-tízéves koráig a szeretet szinte kizárólag azt jelenti, hogy őt szeressék – szeretik azért, mert van. A gyerek eddig a korig még nem szeret; hálásan és vidáman elfogadja, hogy szeretik.