Amikor már a gyermeked is szeretni tud…

A gyerek fejlődésének ezen a pontján egy új elem kerül a képbe: az az új érzés, hogy az ember a saját tevékenységével szeretetet tud létrehozni. A gyereknek először jut eszébe, hogy adjon valamit az anyjának (vagy az apjának), hogy produkáljon valamit – egy verset, egy rajzot, akármit.

A szeretet eszméje, először a gyerek életében, átalakul abból, hogy szeretik, azzá, hogy szeret; hogy szeretetet teremt.

Évekbe telik, amíg ezekből a kezdetekből a szeretet megérlelődik. Végül is a gyerek, akkor talán már serdülő ifjú, úrrá lesz egocentrizmusán; a másik személy már nem elsősorban szükségletei kielégítésének eszköze.

Attól függ mit értünk egocentrizmus alatt. Nyílván igaz, hogy a szó felszínes értelmében valóban úrrá lesz az önzés-központú beállítottságon (hiszen már nem kell etetni, tisztába tenni, mesét felolvasni neki), de a szó mély értelmében az önzés-centrikus életforma levetkőzése, s a szeretet-központú jellem felöltése egy élet munkája, s ez nem ér véget, (de legtöbbször el sem kezdődik) a serdülő korban.

A másik személy szükségletei éppoly fontosak, mint a sajátjai – sőt voltaképpen már fontosabbak. Adni már nagyobb kielégülés, nagyobb öröm, mint kapni; szeretni még fontosabb, mint szeretve lenni.

Azáltal, hogy szeret, elhagyta a magány és az elszigeteltség börtöncelláját, amelyet a nárcizmus és az én központúság állapota alakított ki. Új egyesülés, részvétel, összeforrottság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni; összeforrtság érzése alakul ki benne. 

Megszűnt az a kiszolgáltatottság, hogy csak elfogadta a szeretetet – és ennek érdekében kicsinek, védtelennek, betegnek vagy „jónak” kellett lennie.

A gyermeki szeretet logikája: „Szeretek, mert szeretnek.”

Az érett szeretet logikája: „Szeretnek, mert szeretek.”

Az éretlen szeretet azt mondja: „Szeretlek, mert szükségen van rád”