Anyagyilkosság

Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.

– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.

– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik

(…)

– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

– Igen, de honnan veszed?

– Van anyának, kérünk tőle.

– Nem ad.

– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.

– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.

– Az ujján is hord három gyűrűt.

Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

– Nem lehet tőle kérni.

– Semmi szín alatt.

– Nem fog adni.

– Nem, nem.

– Ki kéne törni a szekrényt.

– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

– Nem fog fölébredni!

Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.

– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.

– Ne vigyük el mind!

– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket.(…)