Az első lakásom története 2.rész
Itt ülök az áhított, a csodálatos első saját lakásomban, szemben az ablakkal. Jobbra tőlem a földön, még a nejloncsomagolásban, a frissen vett ágymatracom, mögöttem a galéria alatt egymás hegyén-hátán a bútoraim lapokra szedve, és megannyi zsák, doboz és a ruháimmal teletöltött szemeteszsákok.
Addig kissé „romantikus” körülményekre kell berendezkednem: lavórban kell fürdenem és mosnom, hideg vízzel (mert a bojlert leszerelték, ki is kellett cserélni, de vakolásig nem lehet visszatenni, a gáztűzhelyt pedig még nem tudtam beköttetni), mindent a vakolatpor könnyű fátyla fed (beleértve a hajamat is, melyet jó darabig nem igazán tudok megmosni), és időnként elmélkedem a dobozok felett, ugyan melyikbe is csomagoltam egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat, mert annyi eszem nem volt, hogy ráírjam, miben mi van. Persze minek is néhány napra, azt nem tudhattam előre, hogy ez a néhány nap villámgyorsan hetekre fog hízni.
Nézzük a pozitív oldalát a dolgoknak, mást úgysem tehetek, ha nem akarom, hogy a csüggedés eluralkodjon rajtam. Rájöttem, hogy tulajdonképpen remekül meg lehet lenni civilizációs kellékek nélkül is. Sőt, még egy kis külön pikantériát is ad a dolgoknak. Folyton egyszerű megoldásokon kell a fejemet törni, hogy lehetőség szerint mégis kényelmet és tisztaságot varázsoljak magam körül. S a helyzet ellenére derűs magatartásomat a munkások is láthatóan értékelik: vidáman cseverészek velük, és segítek, amiben tudok. Mosolyogva nyugtázzák, hogy lemosom a konyhaszekrényt: hiszen holnapra ugyanolyan poros lesz. Mindegy, csak csinálhassak valamit! Miután bekötésre kerül a gáztűzhelyem, még kávét is főzök nekik, és már vizet is tudok melegíteni a mosáshoz, fürdéshez. Megtanulom, hogyan osszam be az időmet… és a biológiai szükségleteimet. Átjárok a sarki kocsmába kávéivás címén egyéb ügyeket elintézni – wc ugyanis még nincs nálam – és összeismerkedem a környéken lakókkal, hasznos információkat gyűjtve. Olyan, mintha vidéken élnék, az emberek sokkal közvetlenebbek, és barátságosabbak, mint a belvárosban, köszönnek a boltban, mosolyognak, és bármikor szóba lehet velük elegyedni. Szeretek itt lakni, a körülmények ellenére is, melyek viszont napról napra javulni fognak – gondolom.
Most viszont sorban elmerülök a ruhás zsákjaimban némi meleg ruha után kutatva, mert kint úgy zuhog az eső, mintha fizetnének érte, és csak nem akar melegebb lenni. Remek egyensúlyi gyakorlat úgy manőverezni a holmik között, hogy lehetőleg ne verjek le semmit, és ne is essek orra. Sikerrel járok, immár tetőtől talpig melegbe burkolózva visszaülök az ablakom elé, és elmerülök az Árvácskában, melyet rendcsinálás közben örömmel fedeztem fel a konyhapolcon. Az ablak a kertemre néz, melyet csodás színekben pompázó virágágyások helyett egyelőre egy formás sittdomb díszít… no, nem baj, ez is eltűnik egyszer majdcsak.
Hozzászólás zárolva.