Az érzelmi nevelés
A technika annyira birtokába veszi a világot, hogy a szépirodalom, lassan kevesek titkolt magánügyévé válik, mondja Moravia. Hasonló gondolatig jut el Camus is, aki szerint a mai korban a boldogság ritka jelenség, és akik gyakorolják okosabban teszik, ha eltitkolják.
Azoknak, akiknek olvasmányélményük fogyatékos, időnként és „véletlenül” kölcsönözzön egy-egy könyvet a tanár (tanító) azzal: „Olvasd el a kedvemért ezt a könyvet. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed róla, ez egyik legkedvesebb könyvem!” Meg vagyok győződve róla, hogy el fogja olvasni, sőt készségesen vállalkozik arra is, hogy ismertesse a tartalmát. Annak a pedagógusnak tehát, akinek valóban szívügye a gyerekek nevelése, legelőször megismerésükre kell törekednie. A családi hatások ismeretében egyénileg kell foglalkoznia tanítványaival. Csak így hozhatja helyre esetleges érzelmi torzulásaikat, így teheti képessé személyiségüket arra, hogy a magasabb érzések (közösség, hazaszeretet, tisztelet, munka stb.) iránt fogékonnyá váljék. Amilyen mértékben a tanuló fejlődése előrehalad, abban a mértékben válik képessé arra, hogy érzelmi megnyilatkozásait maga ítélje meg, összehasonlítva őket azokkal az erkölcsi normákkal és követelményekkel, amelyekkel tanárai (tanítói, nevelői stb.) megismertették.
Igen, ezen az úton is el kellene más módon járni, de mint gyakorló szülő, nem tartom elegendőnek. A család és az iskola érzelmi nevelése és értékrendadása kevésnek bizonyul az élet farkastörvény-szinpadán. Skizofén helyzetbe kerül az a szülő és pedagógus, aki kettős értékrendet próbál megértetni csemetéinek. Előszöris, nem erősít vele, csak megzavarja gyermekét, másodszor pedig- mint Buridán-szamara -ő is a két szék közé pottyan.
„Itt belül ez, ám ott kívül más” értékrend közvetítése, nevelése lehetetlen feladatnak tűnik. Marad az egyetlen hatékony és muszáj felvállalni, a személyes példamutatást.
Hosszútávú projekt, és a személyes felelősség kikerülhetetlen.
Hozzászólás zárolva.