Az olasz dizsnya
Először is szögezzük le, hogy a „dizsnya” szó számomra a legnegatívabb kifejezés, amivel valaha szórakozóhelyet illettem. A dizsnya az a hely, ahol huszad-kategóriás zenei aláfestés mellett szürcsölgethetjük méreg drága, ám …
Szegény párák ezzel csak maguk alatt vágják a fát: ahogy egy pillantást vetnek az itallap árrublikáira, egyből leolvad az „utolsó esély” reménye okozta mosoly az arcukról. Ha nem szerelkeztek fel egy heti fizetéssel az este alkalmából, akkor szájuk szeglete az ital-bón kiváltása után szomorúan fityeg bele a 6 eurós, híg sörbe.
Mindez hamar kiderült számomra, de gondoltam, ha már itt vagyok, megpróbálom kicsit élvezni a dolgot. Követve a „tízen megyünk buliba, majd megérkezés után tízen tíz felé oszlunk” bevett hagyományt, egyedül vágtam neki a tánctérnek. Öt perc után, karomat felváltva pajzsként használva a mellem és alsóbb testrészeim előtt kivédve Don Giovanni leszármazottainak vérmes támadásait, szinte kétségbeesetten kerestem a társaság valamelyik fiú tagját, hogy alibi-pasiként alkalmazzam az este hátralevő részében.
A sok szőke, holland fej és a kajánul vigyorgó digó arcok közt sehogy nem találtam meg potenciális testőrömet, így úgy döntöttem, hogy inkább megszököm, minthogy megszokjam a dolgot. Úgy látszik, nemcsak én kaptam spontán pánik rohamot, mert mire kiértem az animátor osztag nagy része már kint lihegett, és próbált re-animálódni. Még szerencse, hogy volt egy hetünk felkészülni az újabb rohamra…
Hozzászólás zárolva.