Az őrület határa – Boncz Gézára emlékezve…

Lassítok. Dél. Megszólalnak a harangok. Majd Rómábamennek.Kocsma. Vendéglő. Gyomor negyed.

Bemegyek. Egy hang üti meg a fülem.Utána a gazdája. Új garázdát szánt az eke.Nocsak! Az asztal alatt munkálkodik a cimbalmos. Az egyik vendég letöri a korsó fülét. Mert hallgatózott. Távolabb alszik a széken egy kabát. És aki benne, Gyuri bácsi.

Kisettenkedek. Síkra, aztán buszra szállok. Mellettem egy kispolgár ül, kezében hurka, hogy legyen sütnivalója. A buszmegállóban az öv szerelmesen átöleli a nadrágot. Szorosabbrafogja. Ez derékszíj!

Továbbrobogunk. A sofőrnek kanyar humora van. Nem vette be.Most itt állunk. Gyalog. Tovább. Kertváros. Kerítés. Mögötte egy ismert botanikusnak virágba borult az elméje. A konyhanövény most zöldségeket beszél. Hogy a hentes ám a múltkor felvágott.

Beljebb. A városba. A téren két kisfiú önfeledten játszik. Kezükben gyerektáp. Énekelnek. Pép esténk lesz, ha egyszer majd… Elnézem őket egy darabig.

Ház. Folyosó, mindenütt. Tarisznya. Az ajtó. A kulcslyukon belesek. A vándorgyűlést most a konzervnyitó nyitja meg. Sokáig untatta, untatta. Már majdnem.

Mikor az utolsó percekben egy léggömb emelkedikszólásra. Elmondja: Üresnek érzi magát. Taps, leengedik.

Tovább. Leszáll az est.Minden leszáll. Szmog az éji bogár, az étteremben falnak. Park. Barátság.A padon Piroska simogatja a farkast. Távolabb miniszoknyában fázik Estike és magára húzza az olaszkát.

Boncz Géza emlékére