Benedek, kegyelmezz! Élni akarok.
Ezek a napok kétségtelenül a tavaszi hármas férfifogat, Sándor, József és Benedek napjai, hiszen tőlük várjuk, hogy meghozzák a tavaszi meleget. Hogy az életre kelt természet, életben is maradhasson, hogy a téli kábultságból feleszmélő ember, ne bújjon vissza lelki odújába.
Város ember vagyok egy évtizede, tápos csibe- mondják ismerőseim gúnyosan. És ez tavasz környékén különösen érzékenyen érint.
Merthogy valamiért hiszem, hogy még a legmegátalkodottabb panellakóban is ott bujkál a természettel való összetartozás érzése. Nem hiszem el, hogy el lehet sétálni némán amellett, ahogy szemünk láttára borulnak virágba a barackfák-persze most jóval korábban, mint hajdanán.
Nem akarom azt hinni, hogy márciusban lehet annál fontosabb, mint az élet születése, a magok elhintése…és persze ezért gondolok fázósan arra, hogy a természet még megtréfálhat bennünket egy kis havazással.
Gyerekkoromban a tavasz számomra egy tenyérnyi kis kert volt : szabályos sorokban, a jól rendezettség kellemes tudatával ültettünk életet. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor szinte vigyázban állva vártuk az első termést, és versenyeztünk azon, hogy ki kaparintsa meg sokat próbált meggyfánk első gyümölcseit.
Mert nemcsak ültetni, de szedni-szüretelni is mámorító érzés.
És a tavasz számomra a gyeremekvárás időszaka is, hiszen két évvel ezelőtt ekkor tudtam meg, hogy hamarosan megérkezik közénk egy fontos ember a földre. A készülődés, a cseperedés körülöttem és bennem egyszerre zajlott, s ez a csodálatos összhang szinte egy másik univerzumot varázsolt számomra.
Most kis kert van, kis udvarral, pont rálátok a konyhámból. És szőlőlugas, amin minden évben fészket rak a ház feketerigója, és magával hoz régi emlékeket: kertet, meggyfát és régvolt tavaszi gyerekkort.
És a kertben, ott tüsténkedik a lányom…
Hozzászólás zárolva.