Bicikli tolvajt elfogadni nem kell félnetek jó lesz
Nálunk az utcán, nyilvános helyeken, lépcsőházakban kikötött kétkerekűk a klasszikus balkán „kölcsönzési” attitűd áldozatai: érme helyett fémvágó ollóval kötik el őket – és ezen a ponton véget is ér a történet.
Pont a múltkor olvastam itt az oldalon, hogy egy művész bedobta egy másik művész munkáját a folyóba, mert nem tetszett neki (Halász Pétert bedobták a Dunába, https://www.eletforma.hu/?r=4274 – a szerk.). A cikk bevezetőjében olvasható, hogy a közelmúltban már nem az első olyan esetről van szó, hogy egy köztéri műalkotást valaki ellop, vagy megrongál. Egy valami kapcsolja össze az én biciklim és a művek sorsát: a helyszín.
Az utca, illetve a köztér a társadalom közös játszótere. Oké, az én kétkerekűm a lépcsőházban volt, ennyiben nem közterületen, de mégis „szem előtt” parkolt. A közös terek ebben a városban (pesti vagyok, így nem tudom, hogy az ország többi pontján milyen az összkép) sokszor inkább töménytelen mennyiségű degenerált ember dühöngőjére emlékeztetnek, mint olyan közösségi helyre, amit a város lakói ténylegesen belakhatnak, belaknak. Természetesen szeretem ezt a várost és ezt az országot, csak néha úgy érzem, hogy a három zárral felszerelt lakásomon kívül „nincsen számomra hely”. Csak terek vannak, személytelen terek, és nem élő, mert otthonosan használt, vigyázott, belakott helyek.
Felnőtt ember vagyok, így tudom, hogy ez a kesergés tulajdonképpen teljesen felesleges, valamint hogy a kérdés végtelenül összetett, és nincs rá kézenfekvő megoldás. Csak rám tört az infantilis szomorúság: nyomorultul érzem magam, hogy megloptak.
Egy olvasó
(Lz)
Hozzászólás zárolva.