Böbe Milánóból
Több, mint három hete nem hagytam el a kemping területét, leszámítva a helyi dizsnyába és a két négyzetkilométer alapterületű Pacengo faluba tett kirándulásokat, így amikor kigördültünk a bejáraton, hogy Milánó felé vegyük az irányt, olyan érzésem támadt, mintha most indulnék nyaralni. Tulajdonképpen ez is történt: egy teljes napot töltöttem anélkül, hogy fürtökben lógnának rajtam a bambinik.
Milánóról nem sok jót hallottam eddig. Azt mondják, hatalmas ipari város, és bár Olaszország legnagyobb települése a maga három-milliós lakosságával, nem kecsegtet túl sok látnivalóval az olasz városok kulturálisan ritka gazdagságához szokott turistának. Ezek alapján én egy szürke, monoton, London külvárosra hajazó várost vártam, és ehelyett egy pezsgő, színes, bár építészetileg valóban nem annyira kiemelkedő, de azért szemrevaló helyen találtam magam. Az első benyomásom az volt, hogy egészen hasonít Budapestre. Persze domborzatilag a kettő ég és föld, mint Pest és Buda, de az utcák hangulatának, a házak jellegének, a várost keresztül-kasul átszövő villamos utaknak, és az összképre jellemző kissé szürke, de nem lehangoló árnyalatnak köszönhetően egyből otthonosan éreztem magam.
A diákszálló keresgélést és a parkolás kínkeserves folyamatát némi alapozás követte az esti bulira, aztán újdonsült, félig egyiptomi, félig francia barátunkkal elindultunk, hogy felderítsük a centrumot. A srác kicsit furi volt, nem beszélt rosszul angolul, de valahogy mindig másra válaszolt, mint amit kérdeztünk, és az egy percen belül felvetett 5 topikja közt is vitatható volt a koherencia. Másfél órás séta után, amikorra annyira összezsugorodott a gyomrom az éhségtől, hogy szinte már nem is volt, megállapítottuk, hogy nem volt valami jó választás őt megkérni arra, hogy segítsen kajáldát keresni. Mindenesetre rajtunk ragadt valahogy, úgyhogy édes ötösben ültünk ki a Colonne di San Lorenzo római vízvezeték tövében elterülő térre, ami az éjszakai élet központja. Több száz fiatal, perkások, bárok, hatalmas nyüzsgés, plusz egy furcsa, barbár szokás a tér sajátja, miszerint az üres üvegeket izomból földhöz kell vágni, így hajnali négyre úgy fest a kiürült hely, mint egy csatamező. Egy bergamói társaság szórakoztatott reggel hatig, aztán úgy döntöttünk – tipikusan magyar logikánk alapján – hogy ha kifizettük a 18 eurót egy éjszakára a diákszállón, akkor már muszáj aludni valamennyit. A hálóterembe lépve egy hulla-fehér lábszárat pillantottam meg a földön, de szerencsére nem az volt, aminek látszott: csak kínai szobatársunk hűsölve alvó technikájára derült fény.
Hozzászólás zárolva.