„Bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek…”

Van, aki sosem, vagy csak nehezen tudja megtenni, és van, aki könnyen ki tudja mondani: "Megbocsátok néked…"

Te már megtetted valaha? Mit éreztél? Hatalmi fölényt? Gőgösen úgy hitted: "kegyelmet gyakorolsz"? Szerepet játszottál és pózoltál, miközben a lelked mélyén továbbra is sértett maradtál? – akkor Te valójában nem tudsz még megbocsátani.

A bölcsek azt mondják, ha valaki valóban megbocsát, – az fölemelkedik. Akár akarja, akár nem. Nem mások fölé helyezi magát, hanem olyan homokzsákot hajít ki a lelkéből, hogy önkéntelenül is magasabbra jut.

Az a kérdés ilyenkor, hogy önmagunkban hogyan intézzük el a sérelmet.

"Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy… vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a mienk többé: ez a megbocsátás. A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése. A lényeg a szabadulás." – vallja Müller Péter író.

Nem könnyű. De ha úgy fogjuk fel, "hogy a másik azt tette, amit kellett", vagyis hogy a bántás sorszerűen ért minket, talán ez segít.( Persze ennek akkor is működnie kell, ha a másik olyat művelt, amit egyáltalán nem kellett volna megtennie.)

A "feloldozásunktól" nem ő lesz szabad, és más ember, hanem mi. (Bár hatással lehetünk rá, de ha ő nem szembesül tettével, és nem bocsát meg önmagának, akkor megtisztulni, meggyógyulni sosem fog.)

Ha jó szülő vagy, tudod, hogy a valódi megbocsátás az átölelő gyengédségtől, a legszigorúbb erélyig terjed. Mert a gyermekünket nem a saját sérelmeinken keresztül nézzük, hanem egy szerető "isten szemével", s azt tesszük, ami nekik üdvös és jó.

A megbocsátás olyan, mint egy léggömb.

Amikor letekerjük ujjunkról a zsinórt és elengedjük a lufit, nem nézünk utána, ahogy egyre magasabbra száll, még akkor sem, ha az hangosan szétpukkan. Egyszerűen csak elfeledjük örökre, még a zsinór emlékét is az ujjainkon.