„Bözsi, a szomszédom – megmérgezi az életem!”
Jó lenne, ha legalább a szomszéd rád nyitná az ajtót? Akkor te is kopogj át néha óvatosan és hagyd szabadon a hozzád vezető utat is…Sosem lehet tudni, mikor lesz szükségetek egymásra!
Amolyan igazi XXI. századi gonosz boszorkány volt. Mindig, mindenkihez volt egy-két kegyetlen szava, talált mindig valami kötözködni valót, állandóan morgott valakire, senki sem maradhatott ki a „feljelentendők” című feketelistájáról, és sosem tudtuk, hogy éppen milyen ármánykodásra készül.
Mindegyik szomszédjára haragudott és az utca réme volt. Pedig „jó” napjaiban gyakran figyelmeztettük a magányos öregasszonyt :
– Néha arra is gondolhatna Bözsi néni, mi lesz, ha megbetegszik vagy bajba kerül? Ki fog így a segítségére lenni? Még a kutya se fogja észre venni, ha egyszer csak eltűnik…
Tévedtünk. A kutya észrevette és jelezte is,( hiszen egy szobában lakott vele) hogy valami rettenetes dolog történt. Már két napja halott volt, amikor a kis állat keserves nyüszítésére értesítettük a rendőrséget…Talán segíthettünk volna rajta, ha nem zárkózik be annyira kívül is és belül is…
„Rossz szomszédság, török átok”- jut eszünkbe ilyenkor a szólás, és talán hasonló esetek miatt, van miért helyeselnie most sokuknak. Naponta hallani tragédiákról, veszekedésekről, évekig húzódó „fülemüle perekről”, melyek családok életét keserítik meg egy rossz szomszédi kapcsolat miatt.
De láttam faluhelyeken, és még családi házas környezetekben is, szívet melengető példákat, ahogy egymásnak vittek kostolót a vasárnapi süteményekből, amikor készségesen összejöttek egy-egy közös fahordásra vagy disznóvágásra, vagy egymás gyerekeire vigyáztak, ha éppen arra volt szükség. Jó volt látni, a nyári kerti- partikat, közös szalonnasütéseket, kártyacsatákat, egy kis borozgatás és asszonyi terefere közben, mintha egy közös, nagy család lett volna a környék.
Ritka manapság az ilyen. Különösen a „doboz” házakban.
Néha azt sem tudod, kik laknak a közeledben, pedig évek óta velük élsz. A lépcsőházi postaládákon csak azt veszed észre, hogy cserélődnek nevek, de fogalmad sincs, hogy milyen ember van mögötte. Csak az arcát látod naponta, talán éppen csak „eleresztesz” egy fejbiccentést és köszönést, aztán gyorsan bezárod magad után az ajtót. Pedig jó lenne néha nyitva hagyni…
Hozzászólás zárolva.