De valaminek lennie kell a halál után is..!?

 Fiatal, humánus értelmiségiként én is elgondolkodtam ezen a kérdésen, s arra biztatom az olvasókat, hogy kalandozzunk el együtt a gondolattal, mi vár a lélekre a halál után, hogy ne érjen váratlanul, ha majd szembesülnünk kell vele, legyen egy megnyugtató válaszunk a tarsolyunkban.

Nekem nem régen meg kellett fogalmaznom a nagy kérdésre a választ. Sokan vagyunk, akik nem szívesen foglalkozunk a halál gondolatával. Még mindig tabu témának számít, s váratlanul érint bennünket egy-egy családi tragédia. S ezért a kultúránk a felelős…

Édesapám évek óta betegeskedett, egyre több időt töltött kórházban, állapota nem akart stabilizálódni. Valahányszor, mikor megijedtem, s előre gondolkodtam, megrettentem, s ilyenkor megkérdeztem tőle, hogy van. S arcán megjelent egy mosoly, „megvagyok kislányom”. A szeme ragyogása mindig meggyőzött arról, hogy élni akar, s ilyenkor mindig egy-egy nagyobb tervét, feladatát ismertette. Én pedig megnyugodtam, hogy az az ember, akinek ilyen tervei vannak, az nem akar még elmenni közülünk.

S egy reggelen nem vette fel a telefonját. Megtudtuk, hogy a „bácsi” meghalt az éjjel. Pedig milyen jól érezte magát előtte való nap. Megborzongok, mikor tudatosul bennem, hogy az a folyosói búcsúzkodás volt az utolsó ölelése és atyai csókja. S milyen érdekes, hogy visszaléptem, még két pusziért és egy erős ölelésért. Szemem megtelik könnyekkel, milyen szépen váltunk el egymástól.

A hírtől kezdve nem tudtam, mi fog következni, csak azt éreztem, hogy nagyon nehéz lesz. A kulturális hiányosságokból fakadóan nem tudtam, hogyan kell felfogni ezt a tragédiát, mit kell tennem. Az emberek csak annyit mondtak, hogy el kell fogadni a halál tényét, és erősnek kell lenni.

Egy orvos adta a legtöbb segítséget abban, hogy el tudjam engedni, s fájdalmamon enyhítsek. „Én alig ismertem, nem az én betegem volt, csak néhányszor találkoztam vele. De ez meggyőzött arról, hogy jó ember volt, s a lelke jó helyre került.”