Doktor úr, a páciensnek lelke is van!

Ám csodával határos módon alig 23 évesen megszületett egy gyönyörű kislánya. De párjával több gyereket szeretnének, s ezért nem kevés fizikai, érzelmi és anyagi áldozatot vállalva hormonkezelések sorának, műtétnek, inszeminációnak, programozott házaséletnek vetették alá magukat a főváros egyik neves, magán meddőségi központjában.

S azután újra megtörtént a csoda. Ráadásul iker embriók kezdtek növekedni. Ám nem jött meg a szívhang. Idegtépő várakozás, hetenként ismétlődő ultrahang vizsgálatok. Azután kimondták a 11. héten a drámai végszót: nincs életjel, sőt a leválás folyamata is elindult, műszeres beavatkozással kell véget vetni a terhességnek.

Péntek volt. A boldogtalan kismama végigfeküdte a hétvégét, szinte mozdulni sem mert, nehogy az ügyeletre kelljen bemenni, s vadidegen orvos által végeztessék be áldott állapota. Ebben szerencséje volt.

Hétfőn korán reggel zokogva bevonult a kórházba (az állami részbe, hiszen ezt a beavatkozást ott végzik, s nem a magánrendelőben), hogy immár mielőbb túl legyen rajta. Saját magánorvosával, aki 2 emelettel feljebb (a kemény tarifákkal rendelkező magánrendelőben) foglakozik vele, még csak nem is találkozott, meg sem nézte. Megvizsgálták többen is, előkészítették, ám délután 5 óra lett, mire bekövetkezett az elkerülhetetlen. Hibátlanul, szakszerűen, szövődmények és komplikációk nélkül – egy másik orvos által. Fizikailag, anatómiailag, ám lelketlenül.

Senkit nem érdekelt, hogy már maga az esemény a szívét, s a lelkét mennyire töri össze egy ilyen fiatalasszonynak. S milyen hatással van a 10 órányi tétlen várakozás egy kórházi ágyon? Senki sem készítette fel sem lelkileg, sem szakszerű magyarázattal, mi fog vele történni. Nővér egyszer jött: hőmérőzni. Műtősfiú kétszer. A műtétet végző orvos a beavatkozás előtt és az elbocsátáskor mondott néhány kedves szót, s adott némi megnyugtató felvilágosítást. Az édesanyja és a nagymamája töltötte vele a napot a kórházban, hogy a lelkét is ápolja valaki.