Egy édesanya szívszorító búcsúja
A várva-várt kisbabákkal semmi baj nem történhet – ismételgettem magamban és egyre magasabbra polcoltam a lábaimat.
Próbáltam elnyomni a belső remegést, ami elfogott, és lassan, mélyen lélegezni. Akkor már két éve vártunk gyermekáldásra, és elmondhatatlan boldogságot jelentett mindkettőnknek a testemben növekvő magzat létezésének tudata.
A vércseppek megjelenése megriasztott, de nagyon-nagyon akartam hinni, hogy ez csupán egy „emlékeztető” vérzés, ami gyakran előfordul, mégsem okoz gondot. Felhívtam az orvost, időpontot egyeztettünk, azután csak tehetetlenül vártam…
A pici szív ott pumpált, lüktetett a képernyőn: éppen csak hogy megérintett a csoda, felhangzott a diagnózis: méhen kívüli terhesség, azonnali „befejezést” igényel. Így rohan ki a láb alól a talaj, így omlik össze az álmokból épített vár, így törik darabokra a szív egyetlen másodperc alatt. Nem tehettem semmit.
Bevégeztetett. A műtét után nem tudtam eldönteni, melyik űr mélyebb: amit a lelkemben, vagy amit a testemben érzek.
Azóta hat esztendő telt el, és örökmozgó kisfiamat elnézve még mindig sokszor jut eszembe a meg nem született baba és az a másik, akit egy évvel később kísérteties hasonlósággal vett el tőlem a sors. Vajon hasonlított volna az arcuk kisöccsük pufók arcocskájához? Kisfiú vagy kislány testében látták volna meg a napvilágot? Jó testvérek lettek volna?
Nem adatott meg nekik, hogy ölelő karok ringassák, óvó tekintetek vigyázzák őket. Nem tudtam őket megmenteni a szeretetemmel, nem segítettek a nekik küldött energiáim, nem segítettek az imáim sem – a testem bölcsőjük helyett a sírjuk lett. Három gyermeket szerettem volna, hárman kéredzkedtek az életünkbe, de csak egyiküknek sikerült megérkezni.
Eljött a búcsú ideje, talán végre sikerül lezárnom a múltat, elengedni áttetsző kis kezeiket, békességben az útjukra bocsátani őket. Majd ha nagyobb lesz, elmondom a kisfiamnak, hogy nincs egyedül: valahol a végtelenben van két testvére, akiket soha nem fog elfelejteni az édesanyjuk.
Hozzászólás zárolva.