Egy férfi és egy nő a francia étkezéskultúráról

Antónia: Még gazdagabb, mert este több idejük van. Ha az ebéd két-három órás, akkor a vacsora legalább négy-öt. Tudom, hogy ha valahová nyolcra hívnak, hamarabb, mint egy órakor nem szabadulok. A franciák nem csak enni szeretnek, hanem beszélni is az ételekről, kész ódákat zengenek az asztalnál arról, milyen szép rózsaszín a hús, ropogós a bagett, zamatos a hal. Másfél óra múlva még mindig csak az aperitifnél tartanak, mert nem döntik magukba az italt, mint mi, hanem hosszan ízlelgetik, dicsérik, apró virsliket vagy olajbogyót eszegetnek hozzá. Amíg a konyak vagy a bor kitöltésétől eljutnak addig, hogy isznak belőle, egy óra is eltelik. Először megfelelő módon megfogják a poharat, hogy ne melegítsék fel a tartalmát, kicsit meglöttyintik, beleszagolnak, a szájukhoz illesztik, milyen lenne, ha megkóstolnák, de nem teszik, hanem még egy kicsit beszélgetnek a konyakról, hogy késleltessék a nagy pillanatot.

Vagyis, ha Szlovákiából odamegy valaki, és úgy felhajtja a konyakot, mint itthon szokta, azt legalábbis barbárnak tartják.

Michel: Ilyenkor tapintatosan figyelmeztetni szoktuk a vendéget, hogy engedje át magát az élvezeteknek. Franciaországban nemcsak az éhség elűzéséről szól az evés-ivás, sokkal több annál, a második vallásunk, és aki hozzánk jön, annak szeretnénk ezt megmutatni. Máshol mi is alkalmazkodunk, itt Szlovákiában például ma voltam egy családnál, már kora reggel öntöttek nekem valami pálinkát, és én is úgy felhajtottam velük, mint a pinty. De itt is lehet jó éttermeket találni, Pozsonyban nagyon finom kacsamájat ettem a múltkor – éppen olyan krémes állagú, rostos volt, mint ahogy csak a legjobb francia szakácsok tudják elkészíteni. A kulcsfigura mindig a szakács, egy jó séf a legegyszerűbb alapanyagokból is képes valami különlegeset készíteni, és a legrafináltabb ételkülönlegességet sem bonyolítja túl.

A főzéssel is annyit bíbelődnek a franciák, mint az evéssel?