Elmegyek a munka temetésére, de Éljen május elseje!

Rég volt.

Ki az, aki szeret dolgozni? Kevesen vannak ilyenek, de ők biztos, hogy szívvel-lélekkel csinálják, "odateszik magukat", élvezik a ténykedést, sikereik vannak, elhivatottak. Sokaknak nyűg a munka.

Akkor azokra hárul minden akik tudnak dolgozni? De miért nem ezekből lesznek nálunk a tehetős, jómódú, gondtalan emberek…? Különben ki dolgozna?

Ha a munkáját szerető, vagy nem szerető elveszti állását, ma már tudja, hogy életveszélyes játékot játszik, ha csak nincs mögötte egy kapcsolati háló. A munkanélküliség első időszaka jó. Az ember kipiheni magát, s bízik abban, hogy hamarosan újra lesz munkája. Aztán, ahogyan telik az idő, s egyre több az elutasítás, a sikertelen próbálkozás, az ember elveszit önbecsülését lassan. Értéktelennek érzi magát, a jövő a jövedelem hiányában aggasztóvá válik. Feszít a családról való gondoskodás terhe, és a létbizonytalanság.

Persze néha jobb lenne semmit se csinálni, de mondom, a munka mégis tartást ad. Olyan, mint egy karó, melyre az életünk szőlővesszeje felkúszhat. A munka adja a stabil alapot, erre építkezünk.

Építkezhetnék, ha lenne karó.  

A gond akkor kezdődik, mikor egészségi állapotunk megromlik, és nem tudunk dolgozni, vagy ha elveszítjük a munkahelyünket.

Az ember értékének is a mércéje, hogy milyen munkát végez, milyen dolgozó.

A munka jutalma a stabilitás, a megbecsülés, az anyagi siker, az önmegvalósítás. Csak az a baj, hogy kevesen részesülnek ebből. Pláne a fizikai munkások, az iparban tevékenykedő egyszerű és nagyszerű dolgozók maradnak ki ebből. Egyszer talán majd nekik is kijut a jóból…. De addig se felejtsük, hogy a munka nemesít!