Én mindenre képes vagyok egy jó állásért…
Először végigtapogatott a szemével, majd furcsa kérdéseket tett fel. Na, most mit tegyek? Bevállaltam, mert kellett a munka…De tovább is van, mondjam még?
Érdekes történetet mesélt valaki a rádióban, amit muszáj megosztanom Önnel, kedves Olvasóm!
Az illető állásinterjúra ment. Mire megérkezett, néhányan már várakoztak, s később egyszerre hívták be őket. A főnökasszony nem akart semmiféle félreértést, így azonnal közölte, hogy csak az kaphat munkát, aki fogamzásgátlót szed. Szerinte ez az egyetlen biztosíték arra, hogy ne legyenek felesleges gondok, felesleges kölkökkel.
A becsületszó azonban édeskevés, ezért: mindig előtte kell bevenni a gyógyszert!
Milyen ismerős, nem? Kísértetiesen hasonlít ez a pszichiátriai osztályok gyógyszerszedési módszeréhez, amikor a nővér addig strázsál a páciens mellett, míg meg nem bizonyosodott afelől, hogy a beteg tényleg lenyelte a keserű pirulákat. Bár ez esetben van némi magyarázat a dologra.
De tovább is van, mondjam még?
Furcsábbnál furcsább, hihetetlennél hihetetlenebb történetek keringenek arról, hogy mennyi az ember értéke a munka világában.
Álmaim állására jelentkezve az interjún a férfi igazgató szó szerint letapogatott a szemével, majd a fent említett esethez hasonlóan, bár némileg cizelláltabban, kibökte: "Ugye nem szándékozik mostanában szülni?"
Amint a kíváncsiság maga alá gyűrte viszonylag döbbentnek tűnő arckifejezésem, visszakérdeztem: Mégis mit ért azon, hogy "mostanában"?
A válasz valószínűleg már előregyártott volt, mert azonnal érkezett: "Legalább 2 évig".
És magyarázatképpen még elhadarta, hogy bizonyára megértem, hogy egy csomó munkát meg pénzt feccöl majd belém (az összes végzettségem és gyakorlatom megvolt a munkához), miközben én azzal hálálom meg, hogy cserben hagyom őket.
És ők vajon meddig tartanának ki mellettem, ha igent mondanék? Mennyit számít a lelkesedésem, az erőm, a fiatalságom és a világmegváltó terveim? És mi mindenről kellene még lemondanom a gyerekvállalás mellett?
Lelkeket, sorsokat, érzéseket vennék kilóra!- miért nem így szólnak az állásinterjúk?
Hisz nem vagyunk egyebek, mint hústömegek, amelyek testüket, agyukat, nem ritkán még lelküket is odaadják. Bármikor lecserélhetők, kidobhatók, arcul csaphatók. Ráadásul néhány évtizednyi (vagy évi) használat után már a garanciánk is lejár, s leltározáskor már csak a selejtezendők listáján marad némi hely.
Hozzászólás zárolva.