Errefelé mindenki féltette a tojásait!
Az úgy kezdődött, hogy már a múlt héten vettem egy igazán különleges, gyöngyökből varrt kokárdát. Egy idős székely házaspár árulta a turisztikai kiállításon. Amolyan „tojásálló”, örökös darabnak tűnt… Jól mutatott a fekete kabátomon.
Aztán tegnap a tavaszi napsugár, no meg a kíváncsiság is lehajtott a térre. Ezt is Kossuthnak hívják, még ha nem is a fővárosban van. Az előrejelzésekre hallgatva vittem esernyőt is, ha éppen eleredne vagy loccsanna valami. Korán érkeztem, még javában próbáltak, lobogtattak és hangosítottak. Gyülekezett a nép párosan és gyerekesen, koszorúval és virággal, nemzeti színű csákókkal és papírzászlócskákkal.
A templom nagyharangja után aztán felcsendült a magyar himnusz – a tömeg ajkán. Aztán a székely is, ugyanolyan szívhez szólóan.
A majdnem egyórás színes ünnepi műsort annak a középiskolának a diákjai adták, amelyről eddig is sokat láttunk, hallottunk a tv-ben… Most azonban büszkék lehettünk rájuk, és a velük együtt fellépő vendég székely diákokra.
A verselések alatt a napszemüvegem mögül óvatosan végigpásztáztam a tömeget. Vajon kinek, mi lapulhat a zsebében? De se egy gyanús mozdulat, se hajigálás, se egy bekiabálás, de még anyázás se volt. Még akkor sem, amikor a polgármester szónokolt. (Bár az is lehet, hogy előre begyűjtette a város tojásállományát…?)
Nem volt kordon, nem volt motozás, nem volt tűz, csak tűzoltózenekar. De volt zene, tánc, közös éneklés és békés ünnep – Kaposváron.
Azért az esernyőmet mégiscsak elő kellett vennem. A műsor végén apró cseppekben könnyekre fakadt az ég.
Mintha „ő” is megkönnyebbült volna…
Hozzászólás zárolva.