„És hull, csak hull reám, ezüst eső…”

Amíg dúdolgattam, azon gondolkodtam, vajon miért ez a címe? Talán, mert a holdfény csillan meg a cseppeken, vagy a csillagok szikrázó fényében látjuk annak? Hát persze, hiszen a Hold, az örök álmodozó, még a víz tükrét is ezüstösre tudja varázsolni, mint a „Moon River”-ben, vagy az „Ezüst tó kincsé”-ben…

Kincs…gondolkodtam tovább. No persze, ki ne felejtsem a pénzérmék fémes ragyogását, melynek annyira tudunk örülni, s amelyből most rengeteget szórunk szét. Magam előtt láttam a mindennapi, fémből készült tárgyaink szürke fényét: az evőeszközöket, az orvosi életmentő műszereket, és autóink metálszürkéjét. A hideg küzdelmekben a halálosztó fegyverek és töltények félelmetes villanását, a versenyek és viadalok ezüst medálját, amely sokszor még az aranynál is szebben ragyog.

Az én városomban most a karácsonyfa is fehér fényben pompázik a főtéren. Egészen különleges a háromezer apró pici égő, olyan, mintha a csillagok hulltak volna le a földre, és velük együtt a sok ezüsthajú tündér.

Tényleg, nagyanyámnak is ilyen színű volt a haja, amikor égi útra indult – emlékeztem szomorúan. Vajon örül majd, ha a dicső és féltett hagyatékával, az ezüst evőeszközkészlettel terítünk Szentestén? Bizonyára…

Tavaly az én fenyőm is nagyon egyedi volt, divatos, csupa ezüst dísszel és csomagolópapírral öltöztettem fel. Méltósággal pompázott a csillagszóró szikráiban.

Most ezüst hét kezdődik, melyet ezüst vasárnap zár le. A mértékletesség hete jön, és a további készülődésé, várakozásé.

Teljen mindenki számára békésen, ezüstösen csillogón!

„Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,