Figyelj, ez a régi mese neked is szól!
Két súlyosan beteg ember feküdt, egyazon kórteremben. Egyikük közvetlen az ablak melletti ágyon, míg másikuk, egy ággyal odébb. Más rajtuk kívül nem is volt a szobában, hiszen bár feküdt korábban velük együtt egy harmadik személy is, de ő nem is beszélt, csak magatehetetlenül feküdt.
Maga előtt látta a kerékpározó fiatalokat, az egymást kergető kis gyerekeket, a babakocsival sétáló édesanyákat, egymást üdvözlő barátokat, az egymásba feledkező szerelmes párokat. Ha mély levegőt vett, a mesehallgatás közben, szinte érezte a pólusait át meg átjáró illatokat is.
Egy nap a társa, karneváli csoportokról kezdett el mesélni, ezerszínű ruhákba öltözött táncosokról, jelmezbe bújt emberekről, és a második ágyon fekvőt. Az sem zavarta különösebb képen, hogy nem hallott se dobot, sem cintányért, sem kurjongatást.
De mivel hálás volt barátjának a mindennapos élményért, ezért elhatározta hogy másnap egy kis meglepetéssel készült, mindazt a szépet és jót meghálálva, amivel megajándékozta őt. De mikor hozták a reggelit, hiába ébresztgették és szólítgatták az ablak melletti beteget, az nem mozdult. Két szeme a hófehér plafont bámulta.
Amikor alkalom kínálkozott rá, második ágyon fekvő, kérte a nővéreket hogy hagy kaphassa meg barátja eddigi ágyát.
A nővér szívesen segített, óvatosan az ágyba fektette, és magára hagyta.
A beteg először lehunyta szemét, maga elé idézte a minden részletében ismert kis parkot, amilyen sehol máshol nincs a világon, fájdalmait is elfelejtve egy percre, az ablak felé fordította fejét, de döbbenten látta, hogy az, egy tűzfallal néz farkasszemet.
Mikor visszatért a nővér, megkérdezte hogy mi lelhette barátját, amiért az festői szépségű tájról mesélt neki minden nap.
A nővér elárulta, hogy a beteg vak volt, így nem láthatta a falat sem. Valószínű hogy csak bátorítani akarta önt, lelket verni magába.
A második ágyon fekvő, elszorult torokkal hajtotta fejét a párnára.
Móritz Mátyás
Hozzászólás zárolva.