Harcom a rák sötétségével 4. rész
Rég írtam az előző részt, és ugye semmi sem véletlen. Már nem szeretem felvállalni, nem érzem a lendületet, a dolog hősi része az első gyógyult diagnózis kiadása után megszűnt. A környezetemnek is hosszú volt ez a tűrés, hiába voltam jó beteg, vagy nem jól voltam jó beteg. A színdarab végét várták jogosan, a miheztartás végett, az élet oly kénytelen törvényei szerint,- igazodni akartak.
Meghajolva tapsot begyűjteni, na ez nekem nem ment.
Megtalált a halálfélelem is az első havi kontroll előtt, és ez a fekete burok talán végig ott marad már az életemben, ha már nem is halálfélelemként.
Elvesztettem azt a hitet, hogy én tettem sokat magamért, hogy jó módszereket választottam, hogy jó döntéseket hoztam. Az ismeretlentől való kiszolgáltatottság, a hihetetlenül üres magányt töltöttem ki minden nap az egyetlen lehetségessel, a kötelességtudatommal, hogy dolgoznom kell, tennem kell a dolgomat.
A szeretteim nagyon akarták, hogy megszabaduljanak ettől a homályos veszélytől, tudattól, tehát mindent elkövettek, hogy ehhez méltóan lássanak engem viselkedni. A kívülállóságom nem szűnt meg, hiába nem csatlakoztam sorstársaimhoz, hiába éltem ugyanúgy végig az életem. Értettem őket és megpróbáltam nekik is megfelelni, de nem voltam ebben túl sikeres. Mai napig nem tudom mit tennék, tettem volna a helyükben, tehát csak… Lavírozom.
Mi változott? Őszinteség? Szavak? Nem ilyen egyszerű ez. Egy érdekes tánc lett, finom tűkön járva, megcsúszva… de a mi családunk Oszkárra érdemes családregény-kategória.
Valószínű általam is átértékelődött és felgyorsult most is sok minden, és újabban sűrűn jött az áldás is, mint ahogy szokott lenni.
Látom kimondott ömlengések nélkül, hogy a fájdalom igazgyöngyeit mindannyian felfűzhetjük. Nekem legalább diagnózisom van, vagy legalább tudom a kezdetet.
De ugye ez van mindenhol, az én, a mi életünk az egész része.
Ne menjek ennyire előre, – tehát az elején, február végén nemcsak vége volt a kórházjárásnak…
Merthogy, hiú nő vagyok. Nálam, kivételesen a terápia elmúltával jöttek ki a látványos utóhatások. Úgymint a fogyás, a bőröm, a nyakam ödémás megduzzadása, szájszárazság, fogromlás, stb.
Bezárt a szobámba, a megszokott emberek környezetébe, a régi komplexusaimba. Mivel a sugárkezelés az amúgy is túltermelő pajzsmirigyemet roncsolta, (és hiába mentem segítségért,- nem lehet még, mondták) kevés lett minden erőm. Tehát a hormonok játszadoznak a mai napig velem, időjárás, stressz, bármitől táncolnak szabályozhatatlanul. Igaz tudom mitől, de ehhez nem elég semmilyen önuralom. ( aki érezte a hormonok fejen kívüli tombolását, az tudja, hogy miről beszélek)
Hozzászólás zárolva.