Harcom a rák sötétségével 4. rész
Rég írtam az előző részt, és ugye semmi sem véletlen. Már nem szeretem felvállalni, nem érzem a lendületet, a dolog hősi része az első gyógyult diagnózis kiadása után megszűnt. A környezetemnek is hosszú volt ez a tűrés, hiába voltam jó beteg, vagy nem jól voltam jó beteg. A színdarab végét várták jogosan, a miheztartás végett, az élet oly kénytelen törvényei szerint,- igazodni akartak.
Franz a csodálatos segítőm úgy mondta, lyuk van az élő rendszerben, holt terület. Nincs meg a az áramlás, meghaltak a sejtek. (No, ez egy hosszabb cikk témája)…
Szóval vége a csoda hőskorszaknak. Lépésről, lépésre, minden idegszálban kapaszkodva, halkan folyik már minden.
Az igazságot sejtem, aztán elejtem, keresem az utam és néha tudom ez az enyém. Nem hiszem, hogy nekem rosszabb, mint másnak, nem hiszem, hogy segíthetek azzal a többi betegnek, ha leírom, mit érzek, miken megyek keresztül.
Azt hiszem ezen túljutottam. Elcsendesült bennem az írás fájdalmas feszültsége is, hiszen nem tudok olyan hitet, erőt adni, amiért szabad tollat fogni.
Összementem kissé, és nem hiszem, hogy ez ártana bárkinek, nekem se.
Elbutultak a nagy szavak a rám mindig jellemző pontos definíciók, a drámai mondatok
Amit tudok írni…?
Hiányzik a szeretet. Kevés, és rossz, hogy ilyen időket élünk. Minden eszközzel megpróbálom megtanítani magam a szeretetre, az adásra, az okos szeretetre.
Nem ezt tanítják sehol, nem ezt mondja egyetlen agytúrkász sem, nincs ebben segítő ember sem.
Akikhez segítségért szaladtam, ha nem bírtam aggyal, azt mondják, legyél önző, éld a saját életed, legyél minden gyógyulásra, egészségesre nyitott, élj új életet….. a gyerekeid repülnek, mindenki önző, írd meg a saját könyvedet…stb.
Hát én az életemet így írom… öntörvényűen, a saját karmámmal, fejemmel, következetlenül, akár bután…
Én ragaszkodom még most is a saját hülyeségeimhez… Ez bizony nem egy recept.
Tehát… teljes értékűnek érezve magam élni, magam elfogadtatni, megszeretetve úgy élni ahogy számomra érdemes. Hibázva és ütközve és mindig új színekkel gazdagodva, másokat is felemelve, másoknak örömet okozva, segítve.
És éppen most is, valamiért elakadva egy próbán kell átmennem, és a magam módján. Mondom, tudom, de nem szabad sürgetnem. Meg kell tanulnom a saját keserűségemen, melankóliámon áthidalva azt nyelvet, hangot használnom amivel ki tudom mondani, át tudom adni azt az érzést, amit nem csak ritka pillanatokban várok el én is, ami által én is, mások is szeretettel töltődnek fel a környezetemben. Nehéz a szeretet állandó jelenlét hangját megtalálni, én rég ezt az álmot tűztem ki. Bölcs, szép nyugodt, szeretet sugárzó nagyanya szeretnék lenni. Aki körül ott a nagy családja, békességben, hangosan…
Hozzászólás zárolva.