Harcom a rák sötétségével
Nem tudom mikor kezdődött, én mindenesetre 2004. nov. 11 óta tudom, hogy rákos vagyok. Csütörtök volt, a kedvenc napom. És a jó 11-es szám! Ma már tudom, hogy fél évig készültem erre a napra.
Mert nyugodtan reagáltam. De mégis, az volt az első gondolatom hogy, hogy meri egyből kimondani, -az amúgy rendkívül empatikusan viselkedő doktornő, hogy rosszindulatú.- Lehet, hogy megint egy pajzsmirigy rendellenesség, vagy csak nyirokmirigy gyulladás, stb.? Időnyerés?
A logikus agyam cserbenhagyott, de nem sokáig. Róttam az utcákat, és ki mást, mint az Anyámat találtam meg. Nem hitte, megmosolygott. Azt mondta, szép vagyok. Ez legalább jólesett.
Senkim nem volt itthon, mindenki konferencián volt. Jó volt ez így. A legrosszabból indultam ki és végiggondoltam, végigéltem. Az első reakcióm hangosan is az volt, ezt én csináltam magamnak. Összeállt a kép.
Másnap megerősítették a diagnózist, megint kierőszakoltam. Bementem a munkahelyemre, tudtam, hogy kevesen lesznek bent a konferencia miatt, és elsőnek az okos barátnőmet hívtam fel.
Tünde racionálisan összerendezte bennem az információkat. Elmondta a négy fázis esélyeit, felolvasta az internetről a rákgyógyítás lehetséges verzióit.
Tudomásul vette és megértette, hogy a gégeeltávolítási megoldás életminőségét nem vállalom fel. Végighallgatta, hogy elmesélem mit tettem annak érdekében, hogy idáig eljussak. "Majdnem öngyilkosságot követtél el"- mondta.
De ő is úgy gondolta, hogy nagyon szeretnek engem valahol, mert esélyt adtak egy új életre is, avagy még van választási lehetőségem.
Időt kaptam, nem sokat. Pont azt, amibe elbotlottam.
A lányom hívtam először. Nem lepődött meg, most már tudta is.
Ez egy eletforma archív. cikk…folytatjuk
Fotó:Holland Virágiroda
Hozzászólás zárolva.