Harcom a rákkal és a sötétséggel 4. rész
Rég írtam az előző részt, és ugye semmi sem véletlen. Már nem szeretem felvállalni, nem érzem a lendületet, a dolog hősi része az első gyógyult diagnózis kiadása után megszűnt. A környezetemnek is hosszú volt ez a tűrés, hiába voltam jó beteg, vagy nem jól voltam jó beteg.
Én ragaszkodom még most is a saját hülyeségeimhez… Ez bizony nem egy recept.
Tehát… teljes értékűnek érezve magam élni, magam elfogadtatni, megszeretetve úgy élni ahogy számomra érdemes. Hibázva és ütközve és mindig új színekkel gazdagodva, másokat is felemelve, másoknak örömet okozva, segítve.
És éppen most is, valamiért elakadva egy próbán kell átmennem, és a magam módján. Mondom, tudom, de nem szabad sürgetnem. Meg kell tanulnom a saját keserűségemen, melankóliámon áthidalva azt nyelvet, hangot használnom amivel ki tudom mondani, át tudom adni azt az érzést, amit nem csak ritka pillanatokban várok el én is, ami által én is, mások is szeretettel töltődnek fel a környezetemben. Nehéz a szeretet állandó jelenlét hangját megtalálni, én rég ezt az álmot tűztem ki. Bölcs, szép nyugodt, szeretet sugárzó nagyanya szeretnék lenni. Aki körül ott a nagy családja, békességben, hangosan…
Még a volt férjem is, akiről szintén nem akarok lemondani a rend kedvéért sem, hiszen szeretem, hát még a nagy csodásan színes családomról, akik többek mindenkinél és a csodálatos barátaimról, akik mindig jobban tudják mint én, hogy erős vagyok.
Szóval érek, érlelődöm valamire, és ez nekem sem izgalom, csak türelem…és ez bizony manapság ….
Hozzászólás zárolva.