Hol kezdődik, és hol ér véget a szabadság?

Hogy én, egyes szám első személyben mit nevezek szabadságnak? Talán azt, amikor a magam ura vagyok. Amikor a kötelezettségeim a saját akaratomból képezik részét az életemnek. Ilyen tekintetben nagyon szerencsésnek, és így szabadnak mondhatom magam. Mégis néha – és ezzel szerintem sok szabad sorstársam van így – a saját magam által kiötölt projektek (munka, tanulás) maguk alá temetnek.

Szó sincs arról, hogy sajnáltatni akarom magam, mint mondtam, szerencsés vagyok. Csak a magam ura állapotért néha akkora árat kell fizetni, hogy már-már úgy szolgálom magam, mint szolga az urat. Ha a saját, vágyott plánokból napi rutin válik, könnyű elfelejteni, hogy a kereteket én magam állítottam fel…és hogy azok bármikor megváltoztathatóak. A rend, a beütemezett, s így eredményes projektek egy idő után hajalmosak elszakadni alkotójuktól, s így önálló életre kelve elkezdenek uralkodni felette.

Ki szolgál tehát kit? Én az életemet, amit kialakítok magam körül, vagy fordítva? Azt hiszem, annak ellenére, hogy itt természetesen egy kölcsönös függési viszonyról van szó, akkor megy igazán a szekér, ha a befektetett energia lépésről-lépésre visszacsepeg a befektetőbe. Ha ez nem így van, akkor rossz az út. Csakhogy irányt változtatni nehezebb, mint tartani azt.

Nemrég egy ismerősöm megkérdezte egy végighajtott nap után, hogy mire vágyom a világon a legeslegjobban. Azt feleltem, hogy a tengerre. Akárcsak öt tengernél töltött perc is már olyan lelki kúrát jelent, amire szerintem minden embernek szüksége lenne naponta. Arra vágytam, és vágyom most is, hogy végigfuttathassam a szemem a határtalanon, és rádöbbenjek, hogy mennyire elenyésző és kicsi vagyok, és hogy a problémáim, amiken nap mint nap görcsölök, még nálam is elenyészőbbek és kisebbek.  

Hogy pont a lényeg ne értékelődjön le az „érték-gyártásban” néha nem árt kicsit elszakadni a jól felépített és beüzemelt „élet-projekttől”. Egy kis időre totálisan szabadnak kell ahhoz, hogy utána megint meg bírjam látni, hogy valójában szabad vagyok.