Hol vagytok ti régi helyek?
Vádolhatnak persze azzal, hogy naiv, szentimentalista vagyok, hogy az idő megszépít mindent, azt is a szememre vethetik hogy csak kötekedni akarok és nem veszem észre, nem tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy már nincs kereslet ezekre a boltokra, illethetnek a maradi jelzővel, mondhatják hogy ébredjek fel, hiszen a 21. században irodák kellenek, csiribiri centerek, sopingok.
És ha már az egyes szemeket irritáló évtizedekig üzemelő boltokról és helyekről szónokoltam, és felettük morzsoltam könnyeimet, külön dolgozat témájául szolgálhatnának a mindennapjainkhoz éppúgy hozzátartozó emberek, arcok, mint a város képével összefonódó muzsikusok, akik a gangos épületekben adták elő napi rendszerességgel repertóriumukat, akiket nem kergettek el a lakók, nem vertek félholtra suhancok, akiknek akár még kulcsot is adtak hogy bejöhessenek a házba.
Minden lakó kötelességének érezte hogy egy zsebkendőbe csomagolva legalább egy két forintos ledobjon Lacinak, ( mert hogy nálunk ő járt) aki nem kiabált fel, hogy papír nincsen?, hanem megemelve kalapját, kicsit meghajlítva derekát, még húzott párat a hegedűjén, és ígérte hogy holnap is jön, de egy nap ő is eltűnt, már nem jön.
És ugyan hol vannak a régi rangok, a két ház közötti részek, ahol fiúk-apák focimeccseket vívtunk, amelyek helyén ugyancsak iroda épület áll. Reménykedem abban, hogy nem vagyok egyedül gondolataimmal, hogy másnak is vannak olyan volt helyei, ahova koncertje járt, ahol az első barátságok szövődtek, ahol az első csók elcsattant, ahol először verekedett egy lány kegyeiért, ahol házi rétest evett, és még folytatható lenne a sor, hiszen ahány ember, annyi emlék. Biztos élnek még olyan „Pál-utcai fiúk” akik emlékeznek a különböző téri gyerekek csatáraira, verekedéseire az iskola után, vagy akár előtt.
De ki ragadna ma már kardot és fegyvert, hogy megvédje a maga kis grundját, fatelepét, füves-kertjét, valamilyen szinten a saját emlékeit, a saját gyermekkorát? Ki lenne olyan bátor, hogy az életét is feláldozná azért, ami számára szent? Ahogy 49 évvel sokan tették?…
De reménykedem hogy még olyan is akad, aki betér egy cukrászdába, 33 Stefániára.
Móritz Mátyás
aki soha nem adja fel
Hozzászólás zárolva.