Hol vannak a mosolygós arcok?

Van egy másik, aki kocsival, kocsiból él, a mozgásigényét fittness-termekben  mozogja le, nem sétál és nem ismeri a BKV járatait. Elkülönül, nem kíváncsi a kutyaszaros belvárosra, a koldusokra, kirakatokat sem nézegeti, csak külföldön, és autómárka szerint osztályozza az utak embereit is. És nem szerved ezért semmilyen fóbiában. A kórházak folyosóin sem látod őket, a rendelőintézetek várói sem ők, a gyógyszertárakban sem, a postán sem ők állnak sorba. A körzeti orvosokhoz sincsenek leadva a TAJ-kártyáik , a mozikba se tévednek le, a kis közértesek sem látják őket, csak frekventált környékeiken.

Mert ők nem kíváncsiak ezekre a magyar arcokra.

Pedig csendesek az utca emberei. Menj végig az 1-es villamos hosszú vonalán, érdekes útvonal. De az utasok nem politizálnak már, nem szidnak senkit, nem olvasnak újságot, még csak feltűnően kis sem néznek az ablakon, hiszen már nem is ciki, ha nem adják át a helyet. Csak néznek maguk elé, vagy egymásra, de nem látnak. Felszállhatsz bármiben, feltűnőre kifestve, márkás ruhádban illatosan, vagy tisztán, semmit nem kapsz el tőlük, nem bántanak, igaz meg se védenek. De ez sem elvárható manapság.

De szállj fel mosolyogva, nézz rájuk kedvesen biztos, hogy bolondnak néznek, vagy előveszik a tükrüket, hogy ellenőrizzék, min mosolyogsz. Merthogy nem működik már a mosoly varázsa sem. Próbáld ki. Nem mosolyognak vissza rád, megijednek, elfordulnak, betegnek néznek.

Aztán van egy beszélgetős réteg, aki egész nap közlekedik és mondja, mondja a magáét. Az idősebb korosztály, úgy ötventől felfele- akik mindenkihez beszélnek, kérdeznek, monologizálnak. Boldog mosoly azoknak is ritkán ül az arcukon, inkább ördögi. Egyre többen vannak. Lehet, hogy ők nem ártatlanok, tehát velük sem beszélget senki. Egy édes kisgyermek sem bír szóra senkit, a kutyás trükk sem jön már be az ismerkedéshez. Némán megy a villamos, csak a csoportos kamaszok vihognak néha és a részegek idétlenkednek.