Igen, nem vagyok ok. De miért!?

Mert aki tudja, az nem követ el bűnt. Pontosabban, amit elkövet, azt nem tekinti bűnnek?

Aki ismeri, az szereti önmagát. És viszont. Akiben szeretet van, az nem tud bűnözni.

A szeretők bűntudata önnön vágyaik, és a társadalmi normák ütközéséből fakad.

Aki eljut a gyökerekhez, annak vagy átalakulnak a vágyai, vagy/és fittyet hány a külső elvárásoknak.

Aki szereti – tehát elfogadja magát, az megérti, megérzi mi dolga másokkal. És nem a társán veri le a papa-mama-frusztrációkat.

A bűntudat – a boldogságért folytatott holtodiglan tartó, genetikailag kódolt küzdelemben – arra jó, hogy tükröt tartson elénk.

Igen, nem vagyok ok. De miért!?

S aki ostort, górcsövet, szent iratokat, tudományos értekezéseket hív segítségül nem valószínű, hogy érdemi választ kap.

A bűntudat olyan, mint a vadászkutya. Csak követni kell és elvezet a rókalyukhoz. Oda, ahol énképünk, önazonosságunk, programozott viselkedésünk húzza meg magát.

Amiért a bűntudat akaratlan szeretői lettünk. Amíg bűntudatunk van, bűnösöknek tekintjük magunkat. S mit érdemel a bűnös?