Isten után az első: a tanár

Kemény dió az őszinteség. Olyan alapvető érték, amivel könnyen vissza lehet élni, amit könnyen félre lehet érteni, és ami könnyen sérülhet. Akár egy életre is.

Vannak konzervatív szülők, akik úgy gondolják, az ő szavuk szent. A gyerek az gyerek, és ugye: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisördögnek”- tartja mondás. Milyen sok gyerek, milyen sokszor hallja ezt a mondatot. És mennyire tudja utálni.

Ezekben a családokban a döntések nagy része megkérdőjelezhetetlen, és a szülök a tökéletesség és felnőttségük piedesztájáról írják családjuk történetét.

A gyerek nem igen fejezheti ki nemtetszését, és véleményét sem formálhatja semmilyen módon. Az őszinteséget itt nem díjazzák.

Ezek a szülők hallani sem akarnak arról, hogy gyerekük ellentmond az óvó néninek, és nem hajlandó egytől háromig aludni, vagy legalább úgy tenni.

Ám szerencsére vannak ettől demokratikusabb szemléletű emberek, akik úgy vélik, a gyerek a családba születve, annak egyenrangú tagja lesz.

Ez persze nem amolyan laissez faire (mindent enged) típusú magatartás, ami nem veszi tudomásul a szülő-gyerek kapcsolat kötelező aszimmetriáját. Hogy a felnőttség felelősség, és kötelező határokat szab.

Kérdés persze, hol húzzuk meg ezeket a határokat.

Ha a gyerekünk olyan családot lát, és tapasztal maga körül, ahol nem simítanak el „asztal alatt” minden konfliktust, ahol nem kell a kimondatlan feszültségek közepette létezni, hanem a mindennapos kommunikáció és az őszinteség a meghatározó elem, akkor ő ezt a maga természetességében igyekszik átvenni.

Pontosabban igyekezne, de hamar akadályokba ütközik, például az iskolában. Tapasztalatom szerint a legtöbb iskolában, a poroszos szemléletnek köszönhetően, jobb befognia a száját.

Emlékszem, amikor ijedt kisgimnazistaként a következőt hallottam az első matek órán:

„Jól jegyezzék meg, amit most mondok! A tananyagot csak egyvalaki tudja kitűnően: a Jóisten. Utána én következem, és leghátul kulloghatnak maguk.”