Kétségbeesett küzdelmünk egy életért

Szerencsére nem tudtam.

Hogy mekkora csoda az élet létrejötte, csak azok tudják igazán, akik sokáig várnak a gyermekáldásra – sokszor sajnos hiába. És persze azok, akik megpróbálnak segíteni a tudomány legkorszerűbb módszereivel. Ők tudják, hogy a fogantatás: misztérium.

A sejteket módjukban áll egyesülésre ösztökélni, ám hogy az élet eképpen létrejött csírája gyökeret eresszen, embernek nem áll hatalmában befolyásolni. (Akik ellenzik a mesterséges megtermékenyítést, azok nem ismerik a folyamatot minden részletében! Végeredményben Isten, a végzet vagy sors keze van a dologban.)

A test fájdalmát el lehet viselni – a léleké szinte kibírhatatlan. Nem véletlen, hogy a meddő párok nagy százaléka menet közben feladja. Az első nagy csapást, a gyermektelen lét lehetőségével való szembesülést, csak a kétségbeesés felé sodró, ismétlődő kudarcok múlják felül. Minden kudarccal mélyebbre süllyed a lélek a pokol bugyraiban.

Amikor már az elviselhetőség határait feszegettem, akkor – csak akkor – könyörült meg rajtunk a sors.

Színigaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Vidám, optimista és magabiztos személyiségem az embert próbáló fizikai és lelki megpróbáltatásokban teljesen összetört, apró darabokra hullott – de az, akit a darabokból lassanként újból összeraktam egy jobb ember képét mutatja.

Megtanultam a türelmet, a kitartást, az empátiát, az élettel, és a sorssal szembeni alázatot. A társam megtanította, mit jelent valaki iránt elkötelezettnek lenni. A barátaimtól megtanultam, mi az igaz barátság.

Megedződött lélekkel, új emberként tudva, értve, érezve mit jelent egy egészséges kisfiú édesanyjának lenni, mai fejemmel kétségkívül újra végigcsinálnám.

És ha nem sikerült volna? Megpróbáltunk volna boldoggá tenni egy kicsi ember életét, aki olyan helyre született, ahová nem várták.

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat – és a példámmal szeretném kitartásra bíztatni azokat, akik nem érzik teljesnek az életüket gyermek nélkül. (Tényleg nem az.)