Könyörgök, idén halasszuk el az Anyák napját!

 Hangulatjavításra például olyan tanácsokat adnak, hogy hallgassam meg kedvenc dalaimat, relaxáljak. Felraktam hát a régi kedvenceimet, mivel új nincs hallgattam őket, s közben úgy elkeseredtem,  mint a szamár, mert visszahozták a nyolcvanas éveket, amikor még nagy elánnal vártam, hogy jöjjön a boldog jövő.

Lekapcsoltam persze, -inkább a csendes relaxálás tenne jót, bugyutáztam magam. Zakatolni kezdett az agyam, a csobogó megnyugtató alaphangtól prózaian, csak vizelési ingerem lett.

Egy telefon meg végképp kifordított magamból, inkább kiabálni vágytam, de nagyon. De nincs kivel. Szegény Kristóf (a macskánk) nem lehet a célpont.

Jó, azt is tanácsolják, hogy olvassam el egyik kedvenc könyvemet, vagy nézzem meg kedvenc filmemet. Nosza, elolvastam Kertész Ákostól a Makrát, s megint csak itattam az egereket, amikor a regény végén Makra Ferenc végez magával, mert nem tud belesimulni a nagy átlagba, de igazán vállalni se meri vágyait és tehetségét.

 Aztán meg párhuzamosan néztem az egyik képernyőn az Országúton című Fellini-, a másikon a Ház a sziklák alatt című Makk Károly-filmet. Csak úgy ömlöttek a könnyeim, amikor a halott Gelsominát sirató trombitaszó felcsendült a kötélre kiteregetett, dagadó ruhák mögül, meg amikor a púpos Terát Ferenc lelökte a hegytetőről.

 Ezek a kedélyállapot-javító tanácsok tehát nálam nem váltak be. De a következő sem, amely arra biztat, hogy törődjek magammal, üljek le a tükör elé, készítsek új sminket, és intézzem el a pattanásaimat. Biztos bennem a hiba, mert kamaszkorom óta nincsenek pattanásaim, sminket meg már reggel feltettem magamra, de eredménye mondanom se kell, semmi.

 Lehet, hogy  reménytelen eset vagyok arra, hogy jól érezzem magam. Gondolkodjak pozitívan, mert az boldoggá tesz – ez egy következő elv. Gondolkoztam pozitívan, de nem ment két óránál tovább, mert jött a kislányom telefonja, aki  közölte velem- mint tegnap-, hogy ott alszik ahol van, nem jön haza. Persze, hogy erre rágyújtottam, így nem lehet leszokni.