Korunk „nagy” hőse: a pártaktivista!
Itt van ő, az emberi faj populációjának posztmodern egyede: a pártaktivista. Különösen a négyévenkénti választások idején sokszorozódik meg látványosan. Ámulatba ejt sokunkat.
Ő az, aki szobájában tartja kedvenc politikusa bekeretezett fényképét, és mini jelzőrakétákat lő a levegőbe, hogy mindenkivel tudassa: nyerésre állnak.
Minden reggel izgatottan rohan a számítógépéhez, remegve csatlakozik az internetre. Pár másodperc múlva dühödten csap a klaviatúrába, ha pártját vagy favorit politikusát kritikával illetik. Ilyenkor mint egy kereszteslovag indul harcba a virtuális világhálón.
Nem múlhat el nélküle reggeli tévéműsor sem: az sms-falon legalább három üzenetben kell elküldenie politikai ellenfelét melegebb éghajlatra, hogy kiegyensúlyozottan indulhasson a napja.
Munkából hazaérve rögvest lefürdik, ünneplőbe öltözteti lelkét, és lélekszakadva rohan a város másik végébe, hogy le ne maradjon az aktuális nagygyűlésről vagy kampányprogramról.
Ott boldogan fogadja a már ismert arcok köszönését, és átszellemült arccal tör utat magának az első sorba, kezében kicsiny kempingszékével (felkészülve a legváratlanabb helyzetekre), hogy minden érzékszervét maradéktalanul kielégíthesse.
Jöhet szélvihar, tomboló orkán, tiszai és dunai árvíz, rá bizton lehet számítani.
A profibbak már indulás előtt magukhoz vették a kötelező kellékeket: transzparenseket, zászlókat, I love …feliratú kitűzőket; természetesen a háromnapi hideg élelem is bekészítve.
Feszülten figyel, hogy elsőként csaphassa össze tenyerét, éljenezzen a programbeszédek kardinális részeinél; vele soha nem fordulhat elő, hogy ne fogjon kezet kedvenc politikusával és pártvezérével minden adandó alkalommal.
Megvesz minden relikviát, könyvet, ami elengedhetetlenül szükséges továbbfejlődéséhez, hitének megizmosodásához.
Viszont szigorúan kerüli azokat az embereket, akik kísértésbe vihetik szent meggyőződését. Az igazán edzettek napi kötelességüknek érzik, hogy megtérítsék a gyaur ellenfeleket. Erre azonban igen gyakran csak egy eszközt használnak a non-verbális kommunikáció egyébként széles palettájáról: az emelt hangot (megspékelve egy kis anyázással)
Az aktivista egyik mutációja éjszaka sísapkába bújik és két izmos karja, határtalan fantáziája és kifogyhatatlan festékszórójával felszerelkezve tép itt, lyukaszt ott, és pingál mindenütt.
Este pedig elnyújtózva kopott karosszékében konstatálja: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
Hozzászólás zárolva.