Kozsót „szeretet- vacsorája” juttatta a csúcsra…!

Legutóbb akkor éreztem ilyen tömény indián hangulatot, amikor 13 évesen kiolvastam a Nagy indián könyvet, és végignéztem Gojko Mitic összes „endékás” indiánfilmjét.

Igaz, hogy a nagyfőnök időben rettenetesen elúszott, és ezért vendégeinek egy kocsmában kellett a füstjelre várakozniuk, ám a fogadtatás minden gyötrelmet feledtetett.

Eredeti élő indiánmuzsika, színes és misztikus mesevilág, sejtelmes félhomály, sombrero kalapok és poncsók várták az éhes csapattagokat. (Kivéve Áront, aki felelőtlenül „betúrógombócozott” előzetesen.)

Jól meg is járta, mert Kozsó menüje, melybe a szívét-lelkét beletette, olyan fantasztikusan sikerült, hogy nem lehetett, nem legyűrni.

Jól érezték a többiek: izgult, pörgött és néha hisztizett, mint egy kisgyerek, de határtalan lelkesedésével minden akadályt leküzdött.

 – „Nincs állandó testi kapcsolatom a konyhával” – vallotta meg őszintén ő maga is.

Ám mire a vendégek megérkeztek a wigwamjába, szinte nyoma sem volt a kezdeti pániknak.

Réka szokás szerint mindent elpusztított, ahogyan ezt Zsuzsa elégedetten meg is állapította. Áron is poénkodott, de a hevülete Réka iránt már láthatóan csillapodott az 5. nap végére (vagy már nem maradt annyi szusz a kajától benne). Azurák mindig megmondta a valót, és ugyanolyan távolságtartó maradt a belőtt sérójával, mint eddig. (Ezt Kozsó gyors indián észjárással meg is jegyezte.)

Demcsák Zsuzsit is elöntötte az a mérhetetlen mennyiségű szeretet, ami a házigazdából folyamként áradt.

Talán nem is csak képletes volt a béke-vízipipa közös elszívása…?

(Egész héten úgyis a szamuráj-indián volt a célpont, most jutalmul, minimális előnnyel a nagy Manitou közelébe juttatták társai)

Irigyeltem őket. Jól esett látni, ahogy öt ember, – akik valószínűleg e műsor nélkül sosem ültek volna egy asztalhoz, – remek hangulatban, öt nap alatt így megkedvelték egymást. És ahogy Demcsák Zsuzsa előjelezte, valószínűleg ezt még megteszik ezután is…