Miért olyan türelmetlen mindenki?

Nyolc hónapja szültem. Ez az esemény még nem is lenne semmi különös, de akinek van csemetéje, tudja, ezek az első hónapok, évek különös odafigyelést igényelnek, ami annyit tesz – az embernek nem nagyon marad ideje magára. Mivel a gyerkőcöt eddig nem akartam kitenni holmi kávézgatásnak csak azért, hogy én trécselhessek a barátnőimmel, vártam.

Most azonban eljött az idő, erre készültem már napok óta, végre akkora a bébi, hogy le lehet foglalni egy fél órára egy kávézóban. Szombaton tízkor találkoztunk a barátnőimmel a budapesti Ráday utcában, és mivel a Goethe Intézet kávézójában még nem ült senki ilyen korán, oda mentünk be, hiszen a cigifüsttől sem kellett tartani.

A hely egyébként nagyszerű, a kiszolgálás kedves, a kávé finom, a gyerek vidám volt, sütött a nap. Hatalmas boldogság ez annak, aki nyolc hónapja felnőtt program kedvéért nem mozdult ki a lakásból.

Egyszer csak megérkezett egy elegáns öregúr, intett a pincérnek, hogy a szokásosat, majd egy újsággal leült az egyik asztalhoz. Egy darabig nem is történt semmi, ám egyszer csak, mikor épp arról meséltem a barátnőimnek, hogy babaúszásra megyünk a gyerekkel, és ott van babaszauna, amiről azt sem tudom, mi fán terem, odaszólt az öreg:

– Babaszaunás elvtársnő, lehetne egy kicsit halkabban?

Megrökönyödésemben nem is tudtam mit válaszolni, csak hogy természetesen, és elnézést. Sajnos az elmúlt nyolc hónap alatt, amit kettesben töltöttem a gyerekemmel, elfelejtettem megvédeni magam, úgyhogy csak utólag jutott eszembe, hogy ezt azért nem kellett volna ennyiben hagyni, szóval azóta is ezen rágom magam.

Egyrészt, én nem állítom, hogy az öregnek nem volt igaza. Nem vagyok az a csöndes kisnyúl, aki suttogva beszél az időjárásról. Azt azonban erősen kétlem, hogy ordítoztam volna, mert azért akkora parasztnak sem tartom magam. Talán zavaró voltam, de azt azért mégiscsak elvárhatnám, hogy ne úgy szóljanak hozzám, ahogy egy erejét fitogtató felnőtt szól egy gyerekhez.