Milyen volt hat hónapig egy luxushajón dolgozni? I.

Bár a jegyem nem az ablak mellé szólt, egy idős hölgy készségesen cserélt velem…vesztemre. Több alkalommal is „átgázoltam” három emberen, mire a mosdót az itallappal való ismerkedésem után elértem.

De a legfantasztikusabb az volt, hogy ott a világ egyik legviccesebb emberébe botlottam. Ahogy a repülőn körbe bámészkodtam, előttem két sorral egy összetéveszthetetlenül mókás pofát pillantottam meg: Mr. Bean volt az, Rowan Atkinson maga. Ettől aztán olyan jó kedvem kerekedett, hogy nagy örömömben még egy autogramot se kértem tőle. Később bántam is, kegyetlenül.

Két és fél órán át utazhattam vele együtt, egészen Londonig.

Heathro. Egyike a világ legnagyobb és legforgalmasabb reptereinek, ahol mintegy 4 óra hosszát kellett várakoznom az átszállásra. De ez is majdnem kevés volt ahhoz, hogy a Kanadába átrepítő gépemet megtaláljam. Újabb 14 óra utazás következett, melynek nagy részét át is aludtam, és mint egy időutazó, 28 óra múltán is ugyanazon a napon érkeztem Vencouverbe, mint amelyiken Budapestről elindultam.

Egy 50 év körüli, kellemes úriember várt rám, egy táblát tartva a kezében, a hajózási cég nevével. Esküszöm, olyan volt, mint a filmeken! Mosolyogva, forró kézfogással üdvözölt, és lelkesen magyarázott, angolul. Tízévi nyelvtudásom se volt elég ahhoz, hogy a fáradtságtól elkábulva, mindez ne kínainak tűnjön. Beleegyezően bólogattam, mint aki érti, és követtem a buszig, amely 30 perc alatt egy gyönyörű szállodába vitt.

Hatalmas felhőkarcolók, toronyházak, sárga taxik és rengeteg idegen ember suhant el a szemem előtt, ahogy a busz ablakán kinéztem. Már alig volt erőm rácsodálkozni a szálloda előtt álló limuzinokra, és más csodajárgányokra, szinte nem is láttam a kimerültségtől.

Tudtam, hogy a hajóra szállás előtt ez az utolsó éjszakám a szárazföldön, de bármennyire is igyekeztem, valahogy nem bírtam elaludni mégsem.