Minden mosoly 5 forint -Böbe a Garda tónál

Nagyot dobbant a szívem, amikor április elején a kezembe vettem a szerződésemet, ami 2 havi olaszországi munkára jogosít fel. Ahogy kiléptem az utcára azt se tudtam kit hívjak fel először örömömben. Aztán teltek-múltak a napok és szinte el is felejtettem, hogy mi vár rám a nyáron. A sok budapesti metrózás (valljuk be nem vidám dolog), az egyetemi hajrá és a mókuskerék más elemei- elfelejtették velem, hogy mire vállalkoztam. Aztán a hétköznapi taposástól megfáradtan felültem június 30-án a buszra, s még mindig csak az elmúlt 2 hónap idegkimerültségét éreztem magamon, semmi lelkesedést. Ennek legalább meg volt az az előnye, hogy végigaludtam az egész utat. Veronánál a sofőr öblös hangjára keltem fel, és nagy nehezen a nyakamba vettem cirka 40 kilót nyomó pakkomat, majd egy rövidke vonatozás után ott találtam magam a Peschiera-i állomás bejárata előtt. A közöny lassan kezdett felszakadozni, de igazán délután értettem csak meg, hogy mi történik velem. A Garda tó egyik kis falvának fagyizójában ücsörögve végre-végre megéreztem megint azt az eufórikus lelkesedést, amit legutóbb a szerződés kézhez vételekor…

Olaszország, Olaszország. Gyönyörűen hangzik ez a szó egy olasz szakos kisdiák számára, aki év közben legfeljebb a Rai Uno-n, vagy az Olasz Intézetben jut olasz szóhoz (ez szolgáljon enyhe kritikaként az egyetemi nyelvoktatással szemben).

Ez az az ország, ahol a legszürreálisabb dolog is megtörténhet anélkül, hogy bárki is furcsállná. Nincsenek sávok felfestve az útra, az emberek a nap bizonyos szakaszaiban egyszerűen nem dolgoznak, mert meleg van, minden ráér, a káosz alapállapot. A tipikus olasz munka tempó „az egy dolgozik, három nézi” típusú felállás. Megemlítettem ezt egyik olasz munkatársamnak, aki annyit fűzött hozzá, hogy- „tudod milyen fárasztó csak nézni?!”. Szóval a Garda tó menti kis faluban, a már említett Peschiera-ban császkálunk, majd befalom az idény első gigantikus gelato-ját, és közben Alessandro-val arról ontjuk a szót, hogy mi lesz a másnapi program.