Mint a politikusok, mi is hazudunk gyermekeinknek!

Húszéves voltam, amikor a saját anyukám nem akarta elmondani, hogy rákos. Csak azért hívott fel, mert a nővérem keltette benne a bűntudatot, hogy talán bizony a hugica is jó, ha tudja, mi a helyzet.

És mi volt a válasz? Mert ő kímélni akar engem, koncentráljak csak az egyetemre ott fent, a nagy fővárosban. Ne is törődjek vele, semmiség. Egy apró műtét, nehogy emiatt hazautazzak. Majd édesapámmal megoldják.

Hazautaztam még aznap éjjel, ott voltam a műtét előtt és alatt. Soha nagyobb meglepetést nem szereztem édesanyámnak, mint hogy bekísértem a műtőig és ébredéskor inni adtam neki.

Vajon mikor szokják meg a szülők, hogy gyermekük velük egyenrangú lett és felnőtt? Hogy már értem és felfogom a világ komoly dolgait, dolgozom, pénzt keresek, boldogulok, lavírozok, képes vagyok háztartást vezetni? Majd ha gyereket szülök? Akinek én is kozmetikázom a világ dolgait?

Talán.

KV