Most és mindenkor:a házasság bajain segíteni lehetetlen!

"A házasság válságáról tulajdonképpen tévedés beszélni. Azt állítani, hogy a házasság intézménye válságba jutott, magában hordaná azt a szuppozíciót, hogy eddig jó volt, csak most, a háborút követő korszak szociális földrengése rázta meg ezt is.

Nem így van. A házasság már virradó kezdettől fogva az elképzelhető legabszurdabb intézmény, kiáltó példája annak, hogy az emberi faj teljesen esztelen irányban botorkálva keresi a boldogságot. Mint emberi intézmény, a házasság a legősibb közül való és a minőségében azt mutatja, hogy az emberi fajnak életmódalkotó berendezkedése már elejétől kezdve tehetségtelen. Az emberi faj, mikor a táplálkozás és szeretkezés két – számára kozmikus – kérdését kellett elintéznie, rosszul fogta meg a dolgot: a kettőt összezavarta és ezzel olyan évszázezredekre szóló hibát csinált, hogy ezt nyögi az egész történelmi idő, ezt nyögjük mi is az emberi lélek legfeneketlenebb legmélyén, és mivel a házasság intézményét világromboló felforgatás nélkül eltörölni egyelőre lehetetlen, ezt fogják nyögni az utánunk következő történelmi korszakok is még nagyon sokáig. A történelem nem más, mint az emberi boldogtalanság története.

Táplálkozás és szeretkezés: az emberállat két ősi kérdése. Egyik sem olyan egyszerű. A táplálkozás problémája vetette fel a magántulajdon fogalmát, ez pedig az örökösödés civilizációját. Az öröklők kieszelték az öröklés gondolatát. Itt történt a borzasztó hiba. A baj az, hogy az ember nem eléggé kollektív állat, államalkotó talentuma féltehetség, ami sokkal rosszabb, mint a teljes tehetségtelenség. A méh zseniális államalkotó, és igen jól megvan. Az oroszlán abszolúte semmit sem ért államalkotáshoz, és igen jól megvan. Csak az ember vergődik saját diszharmóniája kínjában, mert félig ért a dolgokhoz. Ha az ősemberiség alá tudta volna rendelni az egyént a köznek, akkor nem lépett volna az egyéni öröklés útjára, hanem lefoglalt volna minden hagyatékot a köz számára. Csakhogy az ember egyéni kapzsisága erősebb, mint a közbe vetett hite és a társadalom iránt való érzéke. A szörnyű döntés megtörtént. A magántulajdon egyéni öröklése, hogy úgy mondjam, határozatilag kimondatott. Innen kezdve már minden logikus. Az örökösöket kínos pontossággal szüleik szerint kellett szortírozni, s a kérdés rendezése nem volt másként lehetséges, mint tételesen szabályozni, hogy az egy apától és egy anyától való származás ne legyen kétséges, ennélfogva csak egy technikai megoldás kínálkozott: összezárni az apát és anyát vagy anyákat, és kötelezni őket, hogy csak egymás között szeretkezzenek. Így a vita ki van küszöbölve, az egyéni tulajdont a biztos pedigréjű gyermek örökli a kétségtelenül körülhatárolt származás jogán. Ezzel az ember ítéletileg megfosztotta magát a szeretkezés szabadságától, és erkölcstelenségnek deklarálta. És azt hitte, hogy erőt tud tenni poligám természetén. Mert hogy férfi is, nő is erősen poligám, azt még ma is bármely köznapi álom felületes vizsgálata igazolja.