Ne hagyd magára az év többi napján sem!

#img2#Igazából nem szeretem az olyan piros betűs ünnepeket, mint a Valentin nap, a Nőnap és a most aktuális Anyák Napja. Sajnos sokaknak jó ok arra, hogy fel-feltámadó lelkiismeret furdalásukat egy időre elaltassák. Megvesznek egy hatalmas csokor virágot, ünneplőbe öltöznek, s végre felkeresik a mamát. Aki egész délelőtt süt-főz, tulajdonképpen hulla fáradt mire imádott gyermeke, és ha már vannak, unokái megérkeznek. De mosolyog, szeme könnybe lábad persze, feledi minden fáradtságát, s csak csöndesen jegyzi meg: „régen láttalak gyermekem”.

Nincs rá statisztika, hány anya szenved attól a magányosságtól, hogy alig-alig látja, s csak ritkán hallja hangját is annak, aki pedig talán a legfontosabb számára az életben. Nem lehet annyira fontos a munka, a karrier, a barátok, párunk, s talán még gyermekeink sem, hogy megfeledkezzünk a hétköznapokban arról, sőt azokról – apáinkat is beleértve – akiknek vitathatatlanul a legtöbbet köszönhetünk – az életünket.

Nem értem azokat, akik azt mondják, haragszanak, nem állnak szóba szüleikkel. Elfelejtik azt a sok gondoskodást, támogatást, amit kaptak? Elfelejtik, hogy a szülők, az anyák különösen csak a legjobbat akarják gyermekeiknek? Nem tudják tolerálni – éppen szüleikkel szemben – a másképp gondolkodást? A telefónia világában éppen szüleiket nincs idejük rendszeresen felhívni? Felajánlani segítségüket? (Amit általában úgyis csak akkor fogadnak el, ha már tényleg nem bírnak egyedül megoldani valamit. De jóleső érzés számukra ez az apró figyelmesség is.)

Nem kell Anyák Napján fogadalmakat tenni, hogy ezentúl gyakrabban telefonálunk és felkeressük őket, csak tegyük meg.

L.K.